Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ita Wegman Az ember fejlődési útja és a gyógyító művészet összefüggése

 

Gyógyászat

Ita Wegman

Az ember belső fejlődési útja és a gyógyítóművészet összefüggése

Ha tudatosítani akarjuk a gyógyítóművészet fejlődésének útját a régi koroktól napjainkig, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység előtti idők emberei más alkotottsággal rendelkeztek, mint a kereszténység utániak, és ezt a fejlődési utat ezek a másféle emberek határozták meg. Az ember egész kereszténység előtti belső fejlődési útja oda vezetett, hogy a fizikai testtől fokozatosan elvétettek azok az erők, melyek révén a képzőerőtestet vagy étertestet önmagában tudta tartani. Ezekből a szabaddá váló éteri erőkből ugyan megismerési erők keletkeztek, de a fizikai testnek – elválasztva az éter vagy élettesttől – tartósan hanyatlásba kellett hajlania; az életerők öröklési szubsztanciájának is generációról generációra egyre inkább ki kellett merülnie. És teljes kimerülés következett volna be, ha Krisztus tette, a Golgotai misztérium az embertesteket nem mentette volna meg. Krisztus az embertestnek visszaadta eredendő erőit, így az étertest a Golgotai misztérium óta ismét teljesen át tudja hatni a fizikai testet.

Krisztus megelevenítő erőket hozott a Földre az emberiségnek, melyektől a Földre leszálló embernek el kellett válnia. Ez a megelevenítés a teljes ember javát szolgálja. Különösképpen a fejre hat. Minden embernél finom, a fizikai szem számára láthatatlan éterikus áramlások haladnak a szívtől a fej felé, melyek a tobozmirigy közelében éter-fényaurává torlódnak. Ennek az éterfényaurának a ragyogása az ember morális kvalitásának megfelelően erősödik vagy csökken.

Egy morális ember a Golgotai misztérium életadományát nem csupán öntudatlanul fogadja be fizikai és étertestébe, hanem tudatosan is, a lelkébe, énjébe; nemcsak fizikai testét és étertestét krisztusítja át, hanem lelki-szellemi mivoltát - azaz asztráltestét és énjét is. Az antik misztériumi medicína ennek az éterikus krisztusáramlásnak az erejével abban a korban működött, melyben a Krisztus egyre közelített a Földhöz; azokra az öntudatlan erőkre apellált, melyek alulról felfelé áramolják át az embert. – A Golgotai misztérium óta azonban gyógyításra az asztráltestnek és énnek azokat az átkrisztusított erőit használták, amelyek fentről lefelé hatják át az embert.

A kereszténység előtti időkben az ember azáltal emelkedett az imaginatív tudathoz, hogy képes volt gondolatainak belső telítettséget és elevenséget kölcsönözni. A beavatási procedúrák olyanok voltak, hogy a beavatandó testéből éteri erőket emeltek ki, amit a fejorganizációjába juttattak. Ezáltal az illető egy megmerevedett állapotba került, mialatt a fej képzetélete az organizmus más részeiből merített életerők révén megelevenedett.

A modern beavatásban nem ez történik. Itt is megelevenednek a gondolatok, azonban nem a testi organizáció erőiből, hanem a kozmosz megelevenítő erőinek hatására. Ebben az erőben egy a csillagokból kiinduló inspiráció által részesül az ember, ha gondolkodásában a valódi devóció érzéseit kifejleszti. Ez a devóció egy valóságos erő, amely révén az ember megnyílik a kozmosz felé, és így erőket fogad be, amelyek mindig jelen vannak ugyan, de nem tudják átáramolni, áthullámozni az embert, ha nem teszi alkalmassá magát a befogadásukra.

A beavatás régi módja a felfelé törekvő kígyó imaginációjában jelent meg, akinek méregfogából méreg csöpög egy kehelybe. Ez a kehely az ember feje, melybe fölös erőit adományozza az anyagcseretermészet. Az antik beavatott és gyógyító tudatosan használta ezt a képet.

A modern keresztény beavatásban nem a kígyó hozza az adományt, hanem a szent szellem csillagokból alászálló galambja, aki a megelevenítő erőt a szent Grál kelyhébe helyezi. Ez egy olyan folyamat, mely az inspirációban valóban lejátszódik.

Mialatt az ember a gondolkodást olyan erőkkel eleveníti meg, melyek a kozmoszból származnak, ebből először imaginációk adódnak. Először az imaginációk válnak tudatossá, anélkül, hogy az ember felismerhetné, hogy kinek köszönhetőek. És csak ha az ember egy valóságos önismerethez használja, ha önmagára vonatkoztatja őket, amennyiben bennük a saját lelki erőinek képeit (képpé alakítását) látja, akkor oltódnak ki. Az önmegismerés ezen ereje által a lélek megtisztulása következik be.

Az inspiráció a léleknek ebben az állapotában élhető át. – Tudjuk, hogy az imaginációk szükséges előfokot jelentettek; hogy az, ami valakit morálisan meg akart javítani, az imaginációkat közelített hozzá, mint a galamb az ostyát. Az imagináció kioltódásában, amikor a képvilágot magára vonatkoztatta az ember, ezt a képvilágot mintegy bekebelezte. Megerősödött egy szellemi táplálék által, és most az égi kenyér adományozójaként felismerte az inspirációt.

A beavatásban az ember nemcsak gondolkodását és érzéséletét alakítja át, hanem akarati életét is. Amikor a régi beavatás során a beavatandót rémisztő élményekhez vezették, akkor akarati életét kiemelték alsó organizációjából, úgyhogy ezen rémisztő élmények következtében egyfajta dermedt állapotba került.

Az egyébként az akarat révén akcióképes tagjainak hirtelen gátlás alá helyeződése a testiség által felszívott akarati tevékenységet, ami egyébként öntudatlan marad, most hirtelen tudatossá tette. Az akarat, ami általában kiáramlik a cselekedetbe, most feltorlódott, és megismerési eszközzé vált. Ez a hirtelen, egész közvetlen megismeréshez való odavezetettség betekintést nyitott mély világösszefüggésekbe vagy a jövőbe. Az intuitív tudat így adódott.

A modern beavatásban nem lenne helyes, ha az intuitív erőket ilyen úton nyerné el valaki. Itt nem testi gátlás, hanem egy lelki aktus révén lehet ugyanezt elérni. A modern beavatási gyakorlatok kezdeti, bevezető foka a visszatekintési (Rückschau) gyakorlatokban áll, amikor a nap élményeire nem a természetszerűen adott képzetalkotási irányban, tehát reggeltől estig emlékszünk vissza, hanem fordított sorrendben. Amikor a legutóbb átélteknél kezdjük, és a nap élményeit visszafelé követjük az adott nap felébredésélményéig, és ezt az élménysort tudatossá akarjuk tenni, akkor az akaratot ugyanúgy emeljük ki az emlékezésből, mint a régi beavatásnál a testből.

Az emlékek hordozója az étertest. Ebből emeli ki a modern beavatott az akaratot, és ezzel elkerüli a korábban említett sokkot. A félelem helyére most a szeretet lép, az annak való odaadó tevékenység, ami először idegennek és szokatlannak tűnik, ami a saját lénnyel teljesen szembeszegül. Ha azonban akaratlagosan átadja magát az ember ennek a fordított akarati iránynak, a saját akarat önzetlen odaadássá változtatásának, akkor a modern beavatott eljut az intuícióhoz. Ténylegesen átlátszóvá teszi az akaratot, ami egyébként sötéten és öntudatlanul működik a testiség mélyén. Keresztülviszi az életorganizmuson a gondolat fényét. A földi-testit átlátszóvá teszi, és így leleplezi a sors titkait, ami objektív akaratként csak annak lepleződik le, aki szubjektív akaratát legyőzte.

A régi beavatásban az a beavatott, aki a gyógyítóművészetnek szentelte magát, a felső és az alsó istenekkel való találkozásról beszélt. A régi korok beavatottjának szavai: „Alávezettettem az alsó istenekhez”, a modern beavatott számára valahogy így hangzana: „Megismertem az emberi betegségek természetét” – mert ez vezet el az alsó istenekhez.

Nos, a beavatás – ami átfogja az imagináció, inspiráció és intuició elnyerését - és a betegség – ami egy elakadt beavatást jelent – között van a szokásos földi tudat, az éber tudat.

A felébredésnél és az elalvásnál kezdődnek a patológiás állapotok veszélyei. Megtörténhet, hogy az ember felébredéskor mélyebben alászáll önmagába, mint ahogy a szokásos normál felébredésnél ennek meg kell történnie, hogy a lelkiszellemi, ami az alvásnál elvált a fizikai-éteri testtől, az ébredésnél túlságosan intenzíven kapcsolódik hozzá. Ekkor ismeretséget köt a test szellemiségével, a nehézség hatalmával (Schweremacht-tal), ahogy Rudolf Steiner ezt nevezte, és emberen kívüli, természet alatti hatások ragadják meg. Itt van az alsó istenek működési területe, a természet alattinak a területe. A fizikaiba történő mélyebbre merülés által azzal a területtel kerülünk kapcsolatba, amely a mai egészséges, normális ember számára nem kellene, hogy ismert legyen.

Mert csak ha a lelki-szellemi és a fizikai-testi organizmusunk közötti helyes kölcsönhatásban állunk benne, akkor élünk egy olyan területen, melyet az egészséges Természetesnek (das gesunde Natürliche) nevezünk.

Természet alatt értjük mindazt, ami helyes kapcsolatban áll a Földdel. Az ember éber állapotban ezzel a Földdel van összekötve. Egy olyan Földdel, amely fejlődésének előző fázisaiban keresztülment a Szaturnusz, Nap és Hold állapotokon. Éber állapotban az ember szellemi lelkisége, vagyis asztrálteste és énje a fizikai és az étertestével össze van kötve, a Földön ez a természetes. Nos, az embertest fizikai-éteri mivoltának kezdetei a Föld Szaturnusz-Napléte során keletkeztek, aztán továbbfejlődtek addig az állapotig, melyben a mai földkorszakban vannak.

Az alvó ember fizikai-éteri teste magában rejt valami természettől idegent, valami másfélét a régi korok emlékezeteként. Ez a természet alatti, egy olyan természet, amely csak a Szaturnusz és a Napkorszak alatt lehetett eleven, és amivel isteni-szellemi lények állnak rokonságban. A beavatott azt mondta, a természet alattihoz tartozik az Atya. A természet alatti az Atyaisten területe.

Ha felébredéskor az ember túl mélyen alámerül lelki-szellemi mivoltával a fizikai-éteri testébe, akkor nemcsak egy nehézséget fog érezni felébredéskor, ami tulajdonképpen még normális is lehet, hanem rossz hangulatok is kísérhetik ezt a felébredést, ami a hipochondriáig fokozódhat. Ekkor az ember a természet alattihoz van bilincselve, a szellem megtévelyedik/eltéved a fizikai éteri testben, és kóros állapotok keletkeznek, betegségek, amelyek az altestből vagy az emésztőszervekből indulnak ki.

Az ember a lelki-szellemi mivoltával jut látó képességhez, ha az – mint az alvás alatt – szabaddá válik a fizikai-éteritől, és benne éberré és tudóvá válik. Ilyenkor alámerül a szellem területére, a felső istenek területére. Itt is megtaláljuk az eltévelyedés, és ezzel a megbetegedés lehetőségét. Az embert tehát két irányban lehet földi organizációjából kiszakítani, a természet alatti irányában, az alsó istenekhez, és a természet feletti, a szellem irányában, a felső istenekhez. A betegség lehetősége annál, aki alvó állapotban tudattalanul vagy félig tudatosan a szellem birodalmába jut, abban áll, hogy az így átélteket megértés nélkül beleviszi az éber állapotba. Ennek az lesz a következménye, hogy az emberben bizonyos felfuvalkodottság-érzések keletkeznek, a maga túlértékelése.

A földi dolgokat többé nem a helyes viszonyban látja. Az én többé nem tudja uralni a földi életet, a fizikai test rábízatik saját szellemiségére. Túlsúlyba kerül a nehézség hatalma (Schweremacht), és pusztítóan kezd hatni. Az én meglévő gyengesége miatt nincs lehetőség a rombolás kiegyenlítésére. Szellemi betegségek jönnek létre, melyek eredete a szervek roncsolódásában rejlik, kezdve a legfinomabb idegektől egészen az agy pusztulásáig.

A Golgotai misztérium óta Krisztus a közvetítő a természet alatti és a természet fölötti között. Õ teremt harmóniát a két világ között.

A természet alatti az alvás és ébredés normális lefutása mellett újból és újból kiegyenlítésre kerül, ha az ember megtalálta a helyes viszonyt Krisztussal. A természet feletti akkor nyer kiegyenlítést, ha az ember éber tudatában megtanulta, hogy világosan gondolkodjon, megkülönböztessen, ha szeretetet fejleszt ki a vele közös világ iránt, és cselekvésétől minden egoizmust távol tart.A beavatott saját akaratából mindent kiegyenlít, ha megvan a lehetősége, hogy szokásos emberi életébe újra és újra visszatérjen, és ott igazi emberszeretettel és megértéssel találkozik.

Nos, felmerül a kérdés: hogyan lehet a betegségeket gyógyítani? Itt az orvos egy meghatározott feladattal áll szemben. A természet alattinak áldozatul esett embert vissza kell vezetnie Krisztushoz. És nem elég, ha tudással rendelkezik a beteg szervre vonatkozóan, hanem meg kell kísérelnie, hogy kint a természetben megtalálja azt, ami a szervnek megfelelően működik. Meg kell tanulnia ennek a természetnek a szellemével gyógyítania.

Hogy a természetfelettit megismerően megragadja, az orvosnak magának járnia kell egy szellemi megismerési utat. Akkor nevelően tud hatni a természet feletti által megkísértett emberre.

Ezért annak az embernek, aki a gyógyítani akarás legmélyebb kívánságát hordozza magában, aki elhivatottságot érez magában az orvoslás iránt, annak szüksége van egy belső fejlődési útra, egy beavatási tudományra, amely igazi megismeréshez, az imagináció, inspiráció és intuíció elnyeréséhez vezetheti őt.

Rudolf Steiner az antropozófiát mint beavatási tudományt hozta a modern embernek.

 Fordította: Kádas Ágnes

Az írás eredetileg a Natura folyóirat VI. évfolyam 1. számában, 1932-ben jelent meg, majd az Ita Wegman összegyűjtött írásait tartalmazó „Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlicher Menschenkunde” kötetben (Natura Verlag, Arlesheim/Schweiz, 1974, első kiadása 1956-ban.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.