Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ritmikus masszázs - a kéz

 

 

 

Szabad Gondolatok  2009  június

 

 

Gyógyászat

Margarethe Hauschka

Ritmikus masszázs...

III. rész

25. A kéz

                          

Ha felütjük C. G. Karus: Az emberi alak szimbolikája című könyvét, akkor a kézről szóló fejezet a következőképpen kezdődik:

„Ezzel a szóval (a kézről van szó) az emberi alak egész szimbolikájának egyik legérdekesebb fejezetét nyitjuk meg, mert ebben a csodálatos tagban olyan architektonikus értelem rejlik, fejlődése olyan különleges történet, befolyása az emberi lélek felemelkedésére a szellem tökéletesedéséhez olyan hatalmas, hogy nemcsak a mindenkori kutatónak ad jócskán gondolkodnivalót, hanem – eltekintve a személyiség sajátosságát illető sajátos jelentőségétől – régóta a vallásos és nyilvános népélet saját szimbólumává vált.”

A továbbiakban arra utal, hogy a tudatosan véghezvitt tett egy cselekedet („Handlung” , azaz a „kéz”-ből képzett szó a németben). „Kérünk, parancsolunk, fenyegetünk és esküszünk a kezünkkel, egymás kezébe csapni (Én-t az Énhez kapcsolni) annyit jelent, mint kötelezettséget vállalni. Egy lánynak megkérjük a kezét. A buddhista templomokban száz- és százféle kéz- és ujjtartással találkozunk, melyek mindegyike az imádkozás meghatározott formájának felel meg. Kezünkkel áldunk, megbánást tanúsítva a mellünkre helyezzük vagy dicsérően az ég felé emeljük a kezünket.”

Mindezek olyan megnyilvánulások, melyekkel személyiségünk legbensőbb mivoltával, individualitásunkkal állnak összefüggésben. Carus kortársa, Herder is jelentőségteljesen beszél a kézről: a kéz finom érzésekkel és ezerféle organikus gyakorlattal teli képződmény. Különösen ez utóbbi megjegyzése utal arra, hogy az ember szelleme a fizikai téren, az anyag birodalmában a kéz segítségével alakítja át cselekvően a világot. Éppúgy, ahogy anyag nélkül, szellemi gyakorlással – koncentrációval és meditációval – az emberi szellem új képességeket vív ki, a kéz ugyanolyan kitartással gyakorol, míg megtanul egy új képességet, egy új művészetet. Ha azt mondjuk, hogy valami „épkézláb”, akkor ez arra utal, hogy a dolog értelmesnek bizonyul a gondolkodó értelem számára a földi téren. A kéz és a láb más és más síkon az ember mivoltának sajátos kifejeződése, ami minden állattól megkülönböztet minket. A legmagasabban fejlett majmoknál sem éri el – a külső hasonlóság ellenére sem – a kezek és lábak külső kiképzése a részek egymás közötti olyan tiszta arányát, melyet az embernél a szellem beléjük vésett.

1970. április 30-án Arlesheimben, az Ita Wegman Klinikán a nővérkonferencia megnyitó előadásában dr. Magdalene van Deventer a kezek lényét az emberiség egész fejlődésébe beágyazva ábrázolta annak alapján, ahogy Rudolf Steiner ezt a fejlődést a Szellemtudomány körvonalai című könyvében, de máshol is kifejtette.

 

A kezek és a lábak az ember anyagcsere-végtagrendszeréhez tartoznak, de azon belül egészen sajátos helyet foglalnak el. Az emberiségfejlődés ősrégi múltjában valóban végtagokként használta az ember a kezeit, mégpedig ugyanúgy, mint a lábait, az úszó-lebegő előrehaladáshoz. Akkoriban az emberi testet finom szubsztancia képezte, egyfajta „tűzfelhő” volt, de belsőleg eleven és szervezett, és már emberi alak volt.

Azután a Hold Földből történt kilépésével az emberi testbe beletagozódott az ásványi szubsztancia, elkezdődött a felegyenesedés lassú folyamata, és a kezek felszabadultak a fizikai földtől. A szellemi ember eszközeivé váltak, és a fokozatosan kialakuló gondolkodás szolgálatába léptek. Mindazt, ami az idők folyamán emberi kultúraként fellépett, a kezek teremtették. Sokkal később jött azután az a kor, amikor a kezek és karok hozzáigazodtak a ritmikus rendszerhez. Mozdulataikban az érzésélet kifejezőivé váltak, kifejezésteli gesztusokkal kísérik a beszédet. Ezt az átmenetet a negyedik Atlantisz utáni kultúrkorszakban látjuk a legvilágosabban, mégpedig a görög művészetben, ahol a plasztikus gesztusokat az individuális lélekből kiindulva formálják meg, és már nem a végtagok sztereotip helyzete dominál, ahogy ez a korábbi kultúrákban és hagyományokban szokásos volt. A rómaiaknál ezt az átmenetet az ítélő gesztusokban látjuk, amikor a cézár a hüvelykujja mozdulatával ítéli életre vagy halálra a legyőzött gladiátort. Az ítéletalkotás az emberi lélek legbensőbb tevékenysége. A görögök és rómaiak közötti különbségre jellemző, hogy milyen különböző módon jut kifejezésre a kar- és kézfunkciónak éppen ez a harmadik stádiuma. De a kezek csak akkor jutnak el igazi rendeltetésükhöz, ha az ember ritmikus lényéből kiindulva átáramolja őket a Krisztus-princípium, és így változtatják át a külső életet és a világot.

A kezek fejlődésében tehát egy folyamatos felszabadulási (megszabadulási) princípiumot láthatunk, és átérezhetjük, hogy miért nevezte Rudolf Steiner a kezeket a szabadság legszebb jelképeinek.

Ezzel a kezet mint a legemberibb szervet jellemeztük, mert fiziognómiája lehetővé teszi, hogy az ember legbensőbb lényéből nagyon sok mindent megismerjünk. Egészen sajátosak például azok a gesztusok, ahogy kezet adunk egymásnak és sok más, öntudatlan mozdulatunk is, melyek többet elárulnak karakterünkből, mint azt sok esetben szeretnénk. Az individualitás alakítja és elszenvedi a sorsot, és így a múlt vonásai belevésődnek a bal kéz vonalaiba, míg a jobb kéz vonalai inkább a jövőre utalnak.

Ha szemügyre vesszük a teljes hármas tagozódású kart, akkor annak részei a magasabb lénytagok karakterét hordozzák. A felkar képződése az Én egységesítő erejét mutatja. Csak az embernél oldódik el a felkar a törzstől (lásd a rajzot), és így minden irányban mozgékony. A majom az emberi alak degenerált visszafejlődését mutatja. Ezért a majmok mindig visszaesnek a „kezükre”.

Az alkar a két csontjával és a pronatio (kar és kéz befelé forgatása) és supinatio (kar és kéz kifelé forgatása) lehetőségével az asztralitás polaritásának jegyét viseli magán; ezzel tudunk ütni is (Schlagarm). Fizikai képzéséig menően tükrözi azt a lehetőséget, hogy „dúr” vagy „moll” hangulatban kifelé vagy befelé forduljunk, megnyíljunk, vagy éppen bezárkózzunk, röviden: poláris állapotokban éljünk. Az alkarnak az embernél mindig valamivel rövidebbnek kell lennie a felkarnál, mert ez a tény dokumentálja a szellem elsőbbségét. Ha az alkar mégis hosszabb, úgy a képződés közelít az animálishoz. Ebben az esetben majomkarokról beszélünk.

Végül a kéz, ez a plasztikus, finoman tagozott képződmény a végtelen mozgáslehetőségeivel azt mutatja, hogy milyen eszközt teremtett magának az emberi szellem, hogy a képzőerők birodalmában, melyekkel az étertest is bánik, minden alakot utánozhasson, sőt túl a természeten, a földi anyagokból egy új világot is építhessen, a művészetek világát. Ahogy láttuk, az Én pentagramm-formát vés az étertestbe. Ezért találjuk meg a pentagrammot a kézen is. Erre a tényre már a XIX. fejezetben is utaltunk.

A tenyérbe magába is beírhatunk egy ötszöget. De a kinyitott kézbe egy nagyobb pentagramm is belerajzolható. A középpont mindig egy különleges Én-pont – a legmagasabb értelemben a stigmatizáció helye, ahol a vér, melyet az Én impulzál, napvilágra lép.

A kéz maga is leképezi egy sajátos módon az ember funkcionális hármas tagozottságát. Az ujjak sugarai érzékeny végükkel jelentik azt a részt, melyben inkább a lelki-asztrális fejeződik ki. A pontszerű hatásmód az asztráltesthez tartozik, és éberebb tudatot hoz létre. Így ebben az idegérzékelési pólus tükröződik.

A tenyér, amit ki tudunk nyitni és bezárni, ami lehetővé teszi, hogy szisztolét és diasztolét (összehúzódást-kitágulást) hozzunk létre, a ritmikus rendszerrel rokon. A tenyérrel tudjuk különösen lélegzővé tenni a masszázsmozdulatokat. A hüvelykujjal belépünk az akarati területre, a többivel szembefordítva teret hozunk létre, a hüvelykgesztusok akarati gesztusok, és durván, brutálisan is hathatnak. Norbert Glas a Die Hände offenbaren den Menschen című könyvében sok példát ad az egyes ujjak lényegi különbségére. Ábrázolásaiból nagyon sokat meríthetünk annak megismeréséhez, hogy a kezek valóban milyen nagymértékben „mindennel megáldottak”, sokoldalú tehetséggel rendelkeznek.

A szellemi kutató azonban még ettől is jelentősebbet hozhat nyilvánosságra a kezekről. Itt ismét M. van Deventer szavait idézzük: „Még pontosabban meséli el Rudolf Steiner az Exkurse in das Gebiet des Markus-Evangeliums (Kirándulások a Márk Evangélium területére) hatodik előadásában, hogy a szellemi látó számára hogyan is néznek ki / mit is jelentenek a kezek. »Az ujjakból az étertest sugárzó képződményei lépnek elő és sugároznak bele a környező térbe, melyek vibrálóan, hol gyengén, majd hirtelen szinte szúrósan hatolnak bele a térbe. Aszerint, hogy az ember jámbor vagy gondterhelt, másként sugároznak az ujjai. És mást sugároz a kézfej és mást a tenyér. És annak számára, aki képes szellemileg megfigyelni, a kéz – persze éteri és asztrális részével egyetemben – egy egészen csodálatos képződmény.«

Ha most ez a kéz érintkezésbe kerül a környezetével, akkor – minthogy az anyag a valóságban megsűrűsödött szellem – kapcsolatba lép a környező világ szellemével, például a víz elemével. Ha az ember gyakran mossa a kezét, akkor érzékenyebbé válik a környezet iránt, képes lesz például finomabban megfigyelni, hogy egy brutális érzületű vagy egy jólelkű ember áll-e a közelében. Míg azok az emberek, akik elviselik a piszkot a kezükön, az életben is ténylegesen durvább természetűek, és valóban azt mutatják, hogy maguk és a környezethez fűződő intimebb kapcsolat közé mintegy falat emelnek. Ez a jó értelemben vett érzékennyé válás csak a kezekre érvényes. A szellemi-lelki ugyanis más-más kapcsolatban áll az ember különböző tagjaival. A túlzott hideg vizes mosdások, különösen a gyermekkorban például egészségtelen túlérzékenységhez is vezethetnek.

Itt tehát megismertünk egy – a kézmosás által támogatott –, a környezet morális kvalitásai iránti észlelőképességet, ami mintegy ösztönösen kialakul.”

 

Igen, vannak Rudolf Steinernek olyan fejtegetései, amelyek rámutatnak arra, hogy karjaink-kezeink és lábaink öntudatlan észlelőszervek a kozmikus erők számára. Korábban még világos érzéssel rendelkeztek az emberek aziránt, hogy a lábak a Föld nehézségi erejével állnak kapcsolatban, a karok azonban fölfelé, a világmindenség erői és harmóniája felé törekszenek. A görög szobor, az „Imádkozó fiú” jól illusztrálja mindezt. A szobor a kezeknek – melyek követik a lelket – az isteni világok felé fordulását ábrázolja, amely világokat az ember otthonának érez. Így a Golgotai Misztérium előtt szinte minden kultúrában ez volt az imádkozás gesztusa. A Golgotai Misztérium óta nem emeljük az ég felé a kezeinket, ha az istenihez akarunk imádkozni, hanem összekulcsoljuk vagy egymásra helyezzük kezeinket, hogy az istenit önmagunkban, bensőnkben, Énünkben találjuk meg, amely Én-t Krisztus hozta el számunkra. Öntudattal rendelkezünk, amely képes felvenni magába a Krisztus-erőt, hogy ez a szeretet-erő aztán beleáramoljon kezeinkbe, a Föld átalakítására, gyógyításra, áldásra. A munkánk révén a Földet átalakító kéz, az áldó kéz a már ifjúkorunkban gyakorolt imádkozási hangulat eredménye. Organikus tagjaink közül a kéz a legképezhetőbb, legalakíthatóbb, a legátjárhatóbb. Egy élet során nagyon megváltozhatnak. Lélek és szellem, melyek gyakorolva átáramolják, nemcsak képezik kezeinket, hanem rajtuk túllépve kiáradnak a világba mint objektív szeretet-erő, mint áldás, mint gyógyító erő. A halál után végtagjaink – azaz a szellemiség, ami életünk során áthatotta azokat – földi tetteink fiziognómiájává válnak, megnyilatkoztatják földi tetteink igazi minőségét. A kezek azonban jövőnk teremtői is. A Földet és az embert szabad szeretet-tetteknek kell átalakítaniuk. Hogy ennek a célnak szentelhesse magát, a szeretetet sugárzó kéz mint a szabadság jelképe, minden korábbi kötöttségből kioldatott.

Fordította: Kádas Ágnes

                        

 

 

 

*************************************************************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.