Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emil Bock: Nyári napforduló

 

Emil Bock: Nyári napforduló
 
 
Az év ünnepeinek köre című könyvéből
 
Nyár közepén a Föld áhítattal fordul a Nap felé. A légkörön átlobbanó hőség,
olyan, mint egy nagy áldozati tűz, melynek szárnyain a föld lelke föllendül a
közelébe érő Nap elébe. Ahogy tél közepén planétánk lelke a nagy kozmikus
tudathoz húzódik be, és a Föld mélyén gyűjt erőt, úgy most odaadón
emelkedik önmagán túl az évkör tetópontjára és a világ felsőbb szféráit
magasztalva egyesül fölszálló lángú himnuszával.
Régi korokban a Föld nyári lélekállapota és az emberek lelkeiben az áhítat
emelkedése összhangban és egységben voltak egymással. A hajdankor
áhítatos emberei ismerték és kutatták isteneiket a kozmosz magasságaiban.
Az ő számukra a Föld minden nehézségi erején túljutva emelkedett felül
buzgóságuk és vágyuk. Ilyen módon volt az eksztázis és az elragadtatás a
kereszténység előtti vallások ismertető jegye. A nyárral rokon volt a vallásos
élet az úgynevezett pogány időkben. Így nem is csoda, hogy az év összes
ünnepe között a legünnepélyesebb csúcspont a nyári napforduló volt. A
földlélek makrokozmikus extázisa ragadta az embereket a magasba, ujjongó
szívük mikrokozmikus extázisába.
 
[Később] a régi kozmikus áhítat nyárral rokon Nap-eksztázisát
igazságtalanul elutasították, mint olyasvalamit, ami ellentmond a
kereszténységnek. Ez egyfajta kereszténység volt a kereszténység előtt.
Végül is az istenség, akihez az ember magát szenvedéllyel telten felemelte,
nem volt más, mint a Krisztuslény, aki akkoriban még a Nappal, a
világegyetem szívével volt összeköttetésben. Csak amióta a Krisztus az
emberek üdvére elhagyta a Nap-szférát, hogy a Földön emberré legyen és
összekösse magát a földi szükségletekkel és mélységekkel, csak azóta
tapogatózik üres térben a Nap-magasztalásra törekvő áhítat. A kereszténység,
jogosan, kezdettől fogva megkülönbözteti magát minden eksztatikus állapottól;
hiszen azóta a Krisztus a Földhöz kötődik és itt található. Amíg jelen volt
annak a tudásnak az utóhangja, hogy a Krisztus a Napról származott, addig a
kereszténység őrzött még magában egy kozmikus lélegzetet. Ahogy azonban,
az őskereszténység kihunyásával, a Krisztus és a Nap közötti összefüggés
feledésbe merült, elveszítette a keresztény vallás a maga kozmikus
karakterét, és hordozói fanatikus gyűlölettel fordultak szembe mindenféle
„pogánysággal”.
 
Az eksztatikus Nap-nagyság utolsó futára és hordozója Keresztelő Szent
János volt. Nem csak születése, hanem egész természete által volt ó a nyári
napforduló embere, az emberfeletti-kozmikus felemelkedés egészének
embere. Az ő széles határokon túl is gyújtó hatású láng-lelke fellobbant
egészen a Napig, pontosan akkor, amikor a Krisztus elhagyta ezt a szférát és
hozzáfogott, hogy az emberekkel járja a földi utakat. Jánosnak adatott, hogy
kísérője legyen a Nap géniuszának a magasságokból a mélységekbe, azáltal,
hogy megkeresztelhette a názáreti Jézust. Hogy a szellemi világmindenség
nagy átmenetét és fordulatát megértette, és abba önzetlenül belenyugodott –
ez engedte neki kimondani a napforduló-szavakat: „Neki növekednie kell,
nekem kisebbednem.”
 
Krisztusnak az immár a Földről kiinduló növekedése, amelyről a Keresztelő
beszél, és amelyhez képest ő hátrébb lép, felváltja az eksztázis elvét. A lélek
emelkedésének egy új érzülete jön ezzel a világba. Már nem veszíti el az
ember magát egy túlvilági istenség hitében. Valójában sokkal inkább csak
most találja meg önmagát és jut előre az ő saját magasabb lényéhez,
amennyiben teret tud adni az isteni otthonra találásának, a „Krisztus bennem”-
nek. A nyári napforduló János-ünnepe a jövőben több lesz, mint az emlékezés
ünnepe – mint emlékezés a Keresztelőre, a kozmikus nagyság utolsó
hordozójára, aki kész volt a „kisebbedésre”. Különleges ünnepe lesz ez
Krisztus növekedésének. Krisztus, a magas napszellem beköltözött a Föld
lélegzésébe. Folytonosan növekszik azoknak az embereknek a lelkében, akik
hagyják magukban lakozni.
A Föld lelkével növekszik ritmikusan az évszakok
váltakozásában, a belélegzést követően egészen a tél karácsonyi mélyéig,
magát a tellurikus kilégzéssel a nap felé emelve egészen a nyár derekán lévő
János ünnepig. A nyári napforduló a belsőnek a kozmikus mennybemenetellel
való összhangját és egyezését hozza. Benne maga Krisztus a Földtermészetb
ől – melyhez magát kötötte – tanít nekünk egy új „Sursum corda”-t*,
a szívek emelkedésének érzékelését. És a keresztényien megújult Jánosélmény
által kapja vissza a kereszténység a maga kozmikus, a világ
magasságait és távlatait átfogó karakterét.
Fordította: Palumby László
 
 ***********************************************************************************************

 

 

   Nyári Napforduló a népi hagyományban

 

 

 

Pártus-magyar Nap-ima

 

 

 

 

 

"Istenünk, Urunk! Te megfényesítéd a világot.
Drága Napunk, erősítsd meg a mi tenyerünket a tiedből sugárzó kegyelemmel a jó munkára, az összefogásra.
Szívünket töltsd be a szeretet fényével.
Adj boldog munkálkodást, bölcsességet drága hazánk megtartására, hogy megszűnjön a gonoszság sötétsége.
Ezt kérjük előtted állva, feléd fordított tenyereinkkel mutatva meg önmagunkat."

 

 Iván (Szent Iván, Keresztelő Szent János; Zoborvidéken: „Virágos Szent János“ Szeged környékén: „Búzavágó Szent ]ános“. Az Iván elnevezés a hajdani bizánci befolyásra utal)

A nyári napforduló ősi ünnepe. Tűzzel, tűzgyújtással emlékeznek meg róla napjainkban is.
Az írás szerint János hat hónappal előzte meg születésével a Megváltót: „...neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell“ (János 3, 30) - mondja magáról. János születése után rövidülnek a napok, Jézusé után pedig növekszik a világos órák száma.
János a pusztába települt szerzetes közösségek védőszentje. Az Árpád-kori Magyarországon a gyepühatár monostorait ajánlották oltalmába. A Szentföld védelmére johannita rend alakult. III. Béla hazánkba telepíti őket; II. Andrást ők kísérik el szentföldi hadjáratára, IV. Béla pedig rájuk bízta az ország keleti részének védelmét. A mészárosok védőszentje, mártíromságának eszköze, a bárd miatt; de tisztelték a bányászok is. A Jézust keresztelő János szoboralakját barokk keresztelőmedencéinken láthatjuk.
A felsőszentivániak szerint azért kell a jánosnapi tüzet háromszor átugrani, mert János, édesanyja méhében hármat ugrott az örömtől, amikor a „Nehézkes Mária“ köszöntötte. (A három ősidők óta az élet, az élet folyamatosságának, a termékenységnek alapszáma, számossága.) Csíkdelnén vigíliájának éjszakáján a hívek a templomban hálnak, ilyenkor ott hallani vélik a Jordán vizének zúgását. Más csíki falvakban az asszonyok zöld ágból, ágak szövevényéből sátrat építenek, és imádkozva virrasztanak benne. A régi-ségben a gyermekek szemetet, csontot égettek, hogy füstje akadályozza meg a kígyók szaporodását. A tüzet azért ugorták át, hogy minden szomorúságuk eliszkoljon; égő üszköket hordtak az áldó, másik tűzről a határba, hogy áldás legyen a termésen és ezért temették a kertek földjébe is; s kerekeket forgattak néhol szalmából font égő kereket gurítottak, megidézve a napfordulót és minden dolog forgandóságát. Zobon vidékén úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakást gyújtottak meg, daloltak és táncoltak körülötte, majd az ünneplők egyenként átugrották a tüzet. Az illatos füvekkel gonoszt űztek, hogy az érő vetésben kárt ne tegyen, a kutakat és forrásokat meg ne tudja rontani. Csontból, rongyból, szemétből bűzös füstű tüzet raktak az ördög elűzésére. A mező szélén fából rakott tűz üszkével megkerülték a határt. Az erdőn vagy a hegy tövében gyújtott tűzből égő üszköket vittek a kertekbe, hogy a hernyó el ne szaporodjon, a vetés közé pedig azért tűzték hogy az „élet“ meg ne üszkösödjék. Menyhén a lányok Szent Iván vigíliáján zsuppot, szénát és szalmát lopkodtak; s a tüzet este a temetőben rakták meg. Hosszútóton a lányokat a legények „vitték át“ a tűzön. Kezükbe „mátkafa“ volt, hosszabb botra tűzött cseresznyeág: „Mátka, mátka, mátkázunk. Még élünk, még ha-lunk mindig mátkák maradunk.“ mondogatták. Vázsnokon a lányok lányokkal, a legények pedig legényekkel mátkáztak. Az ugrás, „avatás“ után a legények komának, a lányok mátkának tisztelték egymást.
A nap délutánján azok az asszonyok, akiknek gyermekük halt meg csecsemőkorában, sok kisgyermeket hívtak maguk köré és kötőjükből almát dobtak a magasba - születendő gyermekeik életéért. Csíkszentdomokoson „angyalozás“-t tartottak: nyolc gyermek köszöntött a házaknál. Mozsgó német legényei Iván vigíliáján fölbokrétázva versenyt lovagoltak. A győztes lett a ve-zér, ő gyújtotta meg a tüzet, mátkájától kapott gyújtóval. A lányok napkelte előtt szedett virágból koszorút tettek a fejükre és apró csokrot tűztek a legé-nyek ruhájára. A bajai bunyevác lányok Szent Iván virágból koszorút fontak, s azzal ékesítették a hajukat. A családban csak a legidősebb lány koszorúz-hatta meg magát, húgai csupán a kezükbe tarthatták a koszorút.
Legénnyel párosan ugrottak tüzet - az ország más vidékén a magyarok is - hogy megtisztuljanak, termékennyé váljanak, magzatot szüljenek. A tehe-nek szarvát e napon fölvirágozták. Felső-szentivánon a homlokzatra tettek koszorút, hogy a házat tűz ne eméssze el.
Keresztelő Szent János a korán elhalt gyermekek mennyei pártfogója: benne bizakodnak azok, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg. Az ilyen gyermek a másik világon sírdogál a keresztség után; rézpénzt vagy ruhadarabot kell dobni a hangocska irányába és Szent János segítségével képletesen meg kell keresztelni. A szentiváni tűzbe dobott alma, a gyümölcsevésről való e napi lemondást jelentette - csecsemőhalál ellen tartották foganatosnak.

 

 Népünkhöz - legendáink, szakrális falképeink, szokásaink tanúsága szerint - Szent Lászlóval szólt magyarul az „új" Isten. A keresztény államot alapozó Szent István után Ő volt keresztelőnk. Naptári ünnepe június 27., a nyári napfordulót jelölő Keresztelő Szent János (Jánosnak Jézusról való mondása: „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell" - János 3,30 - egyszerre utal a nyári napforduló utáni csökkenő, illetve a téli napforduló után növekedő fényre) június 24-i ünnepét követi.

A középkorban a napfordulati tüzek, a „szentiváni" tüzek mellett az Ő ünnepének vigíliáján is föllobbantak. Nagy Lajos királyunk aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei forint Keresztelő János ábrázolását."[4] Szent László az, aki a csodaszarvast (Isten küldöttét) a „pogány" magyarság „fényes állatát" angyalnak nevezi (nem tünteti el, átváltoztatja csupán!) a mogyoródi dombon, I. Géza előtt: „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala." Falusi népünk archaikus imádságában a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti."[5] - hasonlóképpen alakul át:

Égen menő szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felől tekint a Nap,
Ott látta az Ő szent fiát."
[6]

Az imádság utolsó két sora a Nap és Jézus Krisztus analógiás kapcsolatára utal. A régi falu népének a Nap (égi szerepéből, „tulajdonságából" következően) alkalom arra, hogy Jézust megidézze: a karácsonyi Nap például a születő Jézust, a húsvéti pedig a föltámadót. A bukovinai székelyek téli napfordulós „pogány" tánca a betlehemi Jézust köszönti. Ahogy a karácsony éjfélen születő Nap a határ új életét hozza, akképpen Jézus az emberét -- vallják még ma is a falu öregei. A bukovinai székelyek karácsonyböjti kántálásában, a „paradicsomolás"-ban egyszerre van jelen a megszülető (minden élet oka) és a feltámadás előtt meghaló (az új életet halálával megváltó) Krisztus.

Paradicsom mezejibe'
Aranyszőnyeg leterítve,
Azon vagyon rengő bölcső,
Abba' fekszik az Úrjézus:
Jobb kezébe' aranyalma,
Bal kezébe' aranyvessző;[7]
Megzuhintá a vesszejét,
Zúg az erdő, cseng a mező.
Sose láttam szebb termőfát,
Mint Úrjézus keresztfáját,
Mert az vérrel virágozik,
Szentlélekkel gyümölcsözik."


Számos régi imádságunkban a felkelő Nap minden hajnalon a vérből feltámadó fényes Krisztust jelöli.

„Ahol jön a mi Urunk Jézus Krisztus
Aranyfának az ágán
Szent fejét lehajtván
Szent szívét szorítván
Véres könnyét hullajtván..."

egy másik imádságban pedig:

„Mit látol a fényös Napon?
Ehun gyün a fényös Jézus."
[8]

Ez utóbbi példa fontos összefüggésekre utal, a szerves, megbonthatatlan „egész"-re; csakúgy, mint a moldovai csángó-magyarok szokása, akik Sarlós Boldogasszony napján (július 2.), az aratás kezdetén kötött „Jézus kévét" karácsonykor a pajtából a tisztaszobába viszik, a szent sarokban marad vízkeresztig (kimorzsolt magja a vetőmagot „szenteli"). A búza a Nap „legkedveltebb" növénye: „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap". Krisztus és Mária képmása van minden búzaszemen; de a búza szára aranya, kalásza sugara a Nap megidézője, s a Nap Jézusé - ezért került búzaszalma a karácsonyi asztal alá. Jézusnak a Napot jelölő szalmával vetettek szülőágyat. A karácsonyi asztal ünnepi abroszából (amelyet ádventben, a karácsonyi készület áhítatában fontak és szőttek) vetették a búzát.


A régi ember számára a világ - annak minden „mozgó és moccantalan teremtménye" - középpontra ragozódó kerek egész, amelyben minden mindennel összefügg, amelynek hierarchikus és heterogénrendszerében ő, az észlelő, a látszólag különvaló is szervesen beletartozik; a tér és az idő cselekvő része, részese. Hiszi, hogy cselekvése (szokásai, szakrális játéka), annak módja hatással van a létét formáló erőkre. Hiszi, hogy szükség van rá, hogy az Úr aktív, „pozitív hősnek" teremtette. Karácsonya ezért valóságos. Nem emlékünnepet ül, hiszen hitében Krisztus mindennap, minden évszakban minden elevenben mutatja magát, s minden karácsonyon benne az ő szívében, lelke szalmaágyán születik meg. Minden karácsonyon újra, meg újra bemegy a házba: „Begyütt Jézus a házamba,/ Házam közepén megálla"[9] - és rendezi életét - a szorongással és reménnyel teli sötét napok idejének kellős közepén megerősíti a szeretetben. Karácsony éjjelén az Ég és a Föld köldöke egyetlen középponttá válik. A hites ember ilyenkor kívül kerül a téridőn, „villanásnyi" időre Istenben él. A régiségben két alkalma volt a megbocsátásnak: karácsony és húsvét ünnepe. Karácsony napon a régi ember, ha elszakadtan élt a szülői háztól, ha haraggal szakadt el, akkor is hazament a szülőket köszönteni („megénekelni'). Azon a napon a gyermek-Isten karéjba ölelt mindenkit, s a terített családi asztalnál, melynek közepén a Lucakor csíráztatott búzabokorban gyertya égett, Ő kért bocsánatot a haragot keltőben, s Ő bocsátott meg a megbántottban. Ez volt a karácsonyi ajándék-karácsony ajándéka; meg az éjféli mise után terített karácsonyi asztalon, melyre számos vidéken mindenből került „mutatóba", ami a réteken (az „életen") termett - a születő új fény, az éppen akkor és ott született Krisztus áldása.

„Szerettük a nyarat - emlékezett vissza a hajdan volt időkre Hévízgyörkön Juli néni (Sápiné Homoki Júlia) - akkor nagyon sokat dolgoztunk, télen meg csak ünnepeltünk, majd az egész tél ünnepünk volt; az volt még az igazi! Máma én se nagyon ünnepelek, meg a család se, mert mindenki csak rohan; már nem is soká élünk ebben a rohanó világban - elpotyogunk, mint a legyek".
 

 

 

 

 

 

 

 

>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>>