Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szent Mihály az antropozófiában

 


                                             

Szeptember végén járunk, „…itt van az ősz, itt van újra…”. A természet még mindig fáradhatatlanul változik, egyik évszakból átfordul a másikba, és hozza a soron következő ünnepek idejét. Most Mihály arkangyal napja érkezik el szeptember 29-én. Ő az a szellemi hatalmasság, aki az emberek jó és rossz tetteinek mérlegét tartja, és akit annyiszor láttunk már híres festményeken, amint karddal vagy lándzsával legyőzi a sárkányt. Rudolf Steiner, aki a természet éves körforgásával együtt mozgó ünnepkör szellemi eredetéről és az ünnepek megélésének átalakulásáról tanít minket, azt mondja, hogy az őszi Mihály-nap a lelki bátorság, az erő és az aktivitás megújulásának ideje. 

Magyar Antropozófiai Társaság nevében:
Dr. Mesterházi Zsuzsa

 

 *********************************************

Emil Bock

Mihály eszméje

A keletkezőben lévő ünnep

A „mihályi” sohasem a létezőben és a készben rejlik, hanem egészen újonnan kell megtalálni és megtanulni érezni; mindig a keletkezőben van, abban, amiért küzdeni kell. Fölötte azonban az elérendő, de még el nem nyert tökéletesség csillaga ragyog.

Ma egyáltalán nem olyan könnyű képet alkotni Mihály arkangyalról, mint ahogy azt néhányan elképzelik. A korábbi évszázadokból származó képek már nem megfelelőek. Már nem szabad ragaszkodnunk a régi Mihály-képekhez, hanem meg kell tanulni ott megtalálni az arkangyalt, ahol ma áll, mivel maga után hagyott minden korábbi helyszínt és működési területet. Végülis a mihályi nem akarja, hogy egy világon átfutó szélnek érezzük; egy óriási hangulatnak, amely a szívet szeretné hatalmába keríteni. Talán nemcsak szél, hanem vihar, amelytől azonban nem kell félnünk. Azonban ha egy kész, ember formájú képet alkotunk róla, könnyen eltérít bennünket a mihályi hatás elementárisaitól, szférikusaitól, a mindent áthatótól.

Akkor ma hogyan beszél Mihály? Nem szavakkal. Nyelve zárt ajkakkal szól. A kiáramlás, az atmoszféra, az akarat-érzés nyelvén. Különösen azt kell ma megértenünk, hogy habár a Nap arkangyala, nem tavasszal és nyáron szólal meg, hanem az ősszel beszél. Nem a természet feltörekvő életében jelenik meg, amelynek ajándékait kívülről kapja meg az ember; komolyan beszél: úgy, hogy mindig valami nagy dologra tartja képesnek az embereket. Nem akar csupán befogadó embereket, akik mindig csak elfogadni akarnak. Fölöttük mindig nagyvonalúan szemet huny. Azokat keresi, akik saját maguk akarnak véghezvinni valamit, amit a világban a világnak kívánnak.

Az évkörben az őszt évről évre a Mihály-időszak vezeti be, azonban nemcsak az év őszén állunk. A nagy őszben is állunk, amely korszakunk jellegét adja, miután beléptünk a Mihály-korszakba. Sőt gyakran úgy tűnik, mintha a nagy ősz, – az, hogy az egész emberiség áthalad az őszön –, a kis ősz egyre korábbi megjelenését váltja ki. Egyre gyakrabban már akkor elkezdődik, amikor tulajdonképpen még nyárnak kellene lennie. Így egyre inkább előtérbe kerül az ősz azon oldala, amely nem ad ajándékot minden további nélkül, hanem belső aktivitást és kitartást követel meg tőlünk. Nemcsak hogy némely évben már egyáltalán nincs igazi nyár, és amikor az ember örül a nyárnak, az ősz már előre küldi korai hírnökét: talán a jövőben egyre gyakrabban fordul majd elő, hogy kimaradnak az ún. őszi napok is.

A világ egyre keményebb karaktert ölt, a Mihály-korszak fiaiként és lányaiként meg kell találjuk az élet merészebb módját. Mihály semmit nem akar ajándékba adni nekünk, nem akarja megspórolni számunkra a nehézségeket. Semmit sem tesz, hogy megvigasztaljon bennünket az élet nehézségei során. De ez nem olyan, mintha részvétlen lenne és gyötörni akarna minket. Ha az ember nehézségekkel találkozik, nagy bajba kerül, így szól Mihály: „Fel kell nőnöd ezáltal; aki ebben nem nő fel, hanem összetörik, aki túl gyenge, hogy megfeleljen a nagy ősz vizsgáinak, talán egyszer egy későbbi életben kerül sorra, most nincs szükségem rá.” Tudjuk valóban: amikor még veszély fenyegetett, amikor még légitámadásokra kellett számítani, közvetlenül a háború utáni években is, a lelkek sokkal inkább nyitottabbak és élőbbek voltak, mint ma. Amikor aztán ismét a jólét korszaka köszönt be, olyan, mintha Mihály azt mondaná: „Amikor jól megy nektek, nem lehet veletek semmit sem kezdeni.” Minden, ami csupán kívülről jön, a nyári természet és a jólét tettei, mindezek elég könnyen Mihály terveinek akadályaivá válnak, ha az ember nem megfelelőképpen használja, ha nem mindenben befelé, az emberi lét középpontja felé mozdítja.

Manapság nyáron körbeutazzuk a világot, ez példa nélküli a világtörténelemben, még a népvándorlások korában sem fordult elő. Úgy gondoljuk, így pihenjük ki magunkat. De a jövőben egyre inkább rájövünk arra, hogy már a legszebb természet sem tudja megadni az erők remélt felépülését. Csak egy belső kipihenés, belső élénkség és munka által frissülhet fel és újulhat meg az elhasznált életerő. Akkor is, ha viharok tombolnak és végtelen felhőszakadás zúdul ránk, a nyári táj átkerül a lélek belsejébe. Ahűséges belső gyakorlás melege hozza létre a belső nyári tájat, amely pihenéssel ajándékozza meg az embert.

Mihály pillantása mindig a jövőbe irányul. Akkor is, ha a múlt szereti fölhasználni nagyságát, a természet szereti megőrizni paradicsomi örökségéből a még mindig szépet, a mihályi szellem tekintete nem ehhez igazodik. Tudja, hogy mindez pusztulófélben van. De azt is tudja, milyen az a jövő, amelynek szolgálatában az emberiségnek minden elszegényedést és megpróbáltatást el kell szenvednie.

Hogy a legfontosabbról beszéljünk: tulajdonképpen Mihály értelmében sem pusztán egy visszatekintés, ami egyszer történelmi eseményként a Golgotán történt. Mihály nem a golgotai misztériumot látja, miközben visszafordul és visszatekint a történetre: valami jelenlegit és jövőbelit lát. Ezért mondja, hogy a Golgotán egy új, magasabb sejtéshez és az élet-halál tett megértéséhez akar vezetni, amely folyamatosan életet és fényt ajándékoz nekünk. Mihály számára a golgotai események a jövő kapujának és ajtajának kulcsa.

Egy megismerési princípiummá akarja emelni: minden egyes igazságosan elszenvedett halál valóban előre viszi az emberiséget, minden belsőleg átérzett fájdalom gyümölcsöt terem, és így folytonosan élet virágzik a halálból. Tehát: a Golgota nem a múlt tartalmát jelenti, hanem életprincípiumot, a jövő kulcsát, az ember magatartásának belső orientáltságát – ez a némán kiejtett Mihály-szó, ez némaságának tartalma, ez a korunknak szóló hangos-hallható felhívásának tartalma.

Hogyan szól ma hozzánk a Bibliában Mihály? Ott sem közvetlenül emberi hangon szól. De ha megtanuljuk nemcsak a kifejező egyedi versszakokban, hanem dramatikájában és egészében olvasni a Bibliát, körülöttünk lévő, szívünkhöz szóló hanggá, drámává válik, és elvezet bennünket Mihály nyelvéhez. Már az Ótestamentum is ad eligazítást, hogyan közeledjünk Mihály nyelvéhez, hogy megértést találjunk. Az Ótestamentum esetében először mindig a történelmi könyvek jutnak eszünkbe. Azután jönnek a költői könyvek, amelyekhez a zsoltárok tartoznak, és végül a prófétikus könyvek következnek. Az embernek eleinte van egy naiv elképzelése, amely mindent egy egységes kinyilatkoztatási forrásból származtat. A száraz tudósok legfeljebb az elmúlt 150-200 évben kezdték állítani, hogy az Ótestamentum könyvei nagyon különböző korokban íródtak. Ezáltal azonban nagyon gyorsan elveszett a Bibliában az isteni ige, és csak az emberi szó maradt vissza. Egyszer hagyjuk magunkra hatni az Ótestamentum felépítését és pillantsunk az első két csoportra, a történelmi könyvekre, amelyek a múltba néznek, együttesen a költői írásokkal, amelyek átmenetet képeznek a harmadik csoporthoz, majd a prófétikus könyvekre, amelyek a jövőbe néznek. A régi kötetek történetében egy nem várt fordulópont rejlik. A próféták kora arra a fejlődési szakaszra esik, amikor Izrael népe már hazátlanná vált. Kiirtották mind Izrael királyságának 10 törzsét mind Júdea királyságát a két maradék törzzsel. Így az Ótestamentum prófétikus könyvei Mihály korszakára esnek, amelyek a népek történelmének végén kezdődnek. Mihály addig a népek arkangyala volt, most a korszak arkangyalává emelkedik. A népek történelme most már nyugodtan összetörhető. Az idegen hódítók szétzúzhatják az izraeli népet és maradékát babilóniai fogságba vezetik. Egy új világhelyzetben szólnak a próféták, és általuk Mihály beszél. Már nem a múltra irányítják tekintetüket, mint Mózes könyvében, amelyek a teremtés őseredetéig pillantanak vissza. És ha most a jövőbe nézünk, a prófétikus könyvekben a szerencsétlenség és a szerencseprófécia kettős hangzását fedezhetjük föl. A zivatar már kitört. A szerencsétlenség katasztrófái már beköszöntöttek, és a próféták könyve, elsősorban Jeremiásé, de másoké is, tele vannak kihirdetéssel: a kor egyre nehezebbé fog válni; egyre drámaibb megpróbáltatásokkal jár együtt, de ez mind semmi az ezután elkövetkező árnyához képest. A zivatar kellős közepén a próféták az emberiség messianisztikus jövőjére irányították tekintetüket.

Ma több mint fél évszázada ismét Mihály korszakába léptünk. És ahogy annak idején a nagy, gigantikus hatalmi erőblokkok létrejöttek, mint pl. az Aszszír Birodalom és végül a Újbabiloni Birodalom, amelynek nevében Nebukadnezar Júdeát szétrombolta és az izraeli nép maradékát fogságba vezette, ma a nagy hatalmi blokkok keletre és nyugatra osztottak föl minket. Politikailag elpusztul Európa. Ha Európa nem ragadja meg szellemi feladatát, politikailag nézve már nem fog hatalmi tényezővé válni. Amikor Mihály korszaka érkezik el, mindig elavulnak a népi kötöttségek. Háttérbe kerül a nemzeti elem, amelyet az emberek nem elsajátítottak, hanem egyszerűen a közös származás révén birtokolnak. Egy emberiségnek kell létrejönnie. Ez így volt akkoriban és ma is így van. A nemzeti ambíciók és hatalmi törekvések már nem tudnak áldásosak lenni, ez nem más, mint visszanyúlás a múlt viszonyaihoz. Mihály korszakában elavult a múlt pusztán ajándékként megkapott vagyona, már nem időszerű. De azért a világon mindenütt érezhető a mihályi szél emberiséget érintő fuvallata és a mihályi vihar emberiséget érintő zuhataga; észlelni tudunk majd egy új szellemi elemet, eleinte csak bejelentésszerűen, később azonban körülöttünk egyre világosabbá váló atmoszféraként, amely azonban nem kínál kényelmet, hanem az emberek legbensőbb lény-magját szólítj meg.

Hogyan van mindez az Újtestamentumban? Hát nincs a mai Mihály-korszak számára megfelelő, idevágó történetünk, miként egykoron, Kr.e. 7-6. században a világviszonyok nagy összeomlásánál felálltak a próféták? A Gondviselés csodáját vélhetjük felfedezni, amely mintha kikristályosodott volna az Újtestamentum felépítésében. Ott vannak a történelmi könyvek is, az evangéliumok és az apostoli történetek, amelyek a 3 év eseményeire tekintenek vissza és az őskereszténységre, amely közvetlenül ehhez kapcsolódott. De hozzá csatlakoztak Pál levelei és végül főleg az Apokalipszis. Könnyen olyan érzésünk támad az Újtestamentumnál is, hogy mindez egy egységes kinyilatkoztatásból származik, mivel a 4. evangélium és az Apokalipszis ugyanarra a Jánosra vezetődik vissza. De akkoriban, és különösen Pál damaszkuszi élménye egy olyan jövőről gondoskodott, amelyben ismét szüksége van az emberiségnek a prófétikus könyvekre, hogy tekintetüket a jövőre irányítsák. Habár eleinte paradoxonnak hat: Pál levelei 2000 éve léteznek, lényegében azonban a mának íródtak. Az Újtestamentum végén található János Jelenéseinek Könyvét már az első évszázad végén feljegyezték, mégis már előrelátóan korunknak írták. János Jelenései a jelenlegi Mihály-korszak szent írásai.

Mit akarnak? Nem valami különálló eseményekről beszélnek, amelyeket próbálnak megfejteni, hanem egészében a jövőbe pillantanak. Bizony, olvassuk hálával és tisztelettel mindazt, ami a szent 3 évben megtörtént. Végtelenül sokat mond nekünk Jézus neve, az ember neve, akiben Krisztus megtestesült; soha nem merítjük ki mondanivalóját. Azonban ha néven nevezzük Krisztust, akkor végülis nem arra gondolunk, aki a múltból szűrődik át, hanem arra a lényre gondolunk, aki egyre inkább élővé válik az emberiségben ma és a jövőben; nemcsak arra, aki ott volt, hanem arra, aki el fog jönni, és aki ma már éppen úton van. A messianisztikus jövőre pillantunk, miként az Ótestamentum népe pillantott a Messiás eljövetelére a babilóniai fogságban. Ez tulajdonképpen Mihály nyelve. Minden pusztulás közepette, amelynek megpróbáltatásai felébresztik az emberiséget, erősíteni akarja, hogy azután egy új, Krisztus közeli Nap keljen föl. Egy messianisztikus jövőnek megyünk elébe, amely azonban már el is kezdődött. Igen, olvassuk a Bibliában és halljuk az olvasáskor, ha nem is rögtön az egyes szavakban, az Ó- és Újtestamentum felépítésében Mihály nyelvét, az apokaliptikus tudat nyelvét. Akkor is, ha csak nagy vonalakban állnak előttünk a teljesítendő Ó- és Újtestamentum elvárásai.

Így a jelen hideg borzongása és kísértetiessége közepette egy új természet, egy nyár- és tavaszvilág kertkapuja előtt állunk, amely azonban Mihály kora. s azt mondhatjuk: Igen, a külső nyár már nem fog sokat adni, az év folyamán egyre fukarabbá válik. A külső Nap egyre kevésbé fog segíteni az embernek, mert lenyugvó ágba lépett. De egyre inkább létezik a belső nyár, a belső nap kisugárzása. És Mihály a Nap arkangyala, a belső, szellemi nap értelmében. Hagyja a külső Napot békésen lenyugodni, hagyja homályossá és hideggé válni; mindezt abból a törekvésből, hogy Krisztus újbóli eljövetelével megszülessen a szellemi Nap.

És az oltár körül már télen is nyílnak virágok, a lélek virágai, virágok az igaz emberek kertjében. És az emberek egészségessé válnak, ha feltárulkoznak a nyári fényességnek.

És nagy, örvendező várakozással menjünk elébe annak, amit a jövő hoz. A jövő kétségtelenül néhány borzalmat fog hozni, de ha figyelünk Mihály nyelvére, az Apokalipszis nyelvére, egy új Krisztus-közelséget is hoz számunkra, ha kimerészkedünk Mihály korszakában a keletkezés háborgó tengerére.


Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela

A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999. Urachhaus GmbH, Stuttgart

 

 

 *******************************************************************

 


 
 

 Szent Márton idején…- a gödöllői Waldorf iskola honlapjáról

A régi idők embere még ösztönös szellemi látással érzékelte, később pedig – talán nem is olyan rég – egyfajta „népi bölcsességgel” élte át az évkör folytonos változását, és ennek sarokpontjait, az ünnepeket. Egy idő után azonban a szellemiség ősi érzékelési képessége elhalványodott vagy dekadenciába fordult, ill. eltűnt. Mára talán már a nép egyszerű bölcsességét is kutatni kell, ha találkozni akarunk vele. Helyette feltűnt viszont az anyagi szemlélet, a tudományok sora, a városi lét és a gondolkodás. Nem hihetjük azonban, hogy a világ folyamatai az isteni vezetés bölcsessége nélkül haladnak, tehát valami oka kell hogy legyen az imént vázolt iránynak is. Rudolf Steiner említi,hogy az emberi lét története során változnak a képességek: bizonyos képességek eltűnnek azért, hogy ugyanakkor helyet adjanak másoknak. Itt is fellelhetjük ezt: az elveszettek helyébe világos gondolkodást kaptunk, tárgyi tudatot. (Természetesen ez csak az egyik eredmény.) Ha általában a szellemi folyamatokba, jelen esetben pedig az évkör változásaiba szeretnénk betekintést kapni, ennek a ténynek kulcsszerepe van.

Még javában tart a nyár, s az iskolai életben gyakorlatilag éppen hogy elindul, amikor évzáró ünnepségünkkel már a nyári napfordulónak, a János szimbólumnak, fejezzük ki tiszteletünket: a nyár, a külső fény ragyogása, a színek, a formák gazdagsága „fordulóponthoz” érkezik és elindul azon a hosszú úton, amikor mindez fokozatosan eltűnik, visszahúzódik. Szeptember végén, Szent Mihály napjával pedig pregnánsan jelentkezik az őszbe, az elmúlásba fordulás: a természet lényei, melyek nyáron a Kozmosz messzeségeiben szellemi lények sokasága között időztek, most visszatérnek és a Föld belseje felé indulnak. A növényi lét gazdagsága ekkor Mihály színeit fellobbantva tér vissza a Földanya méhébe. Bennünk, emberekben pedig elhalkul a nyár zaja, alábbhagy a pezsgő nyüzsgés mozgalmassága, a tevékeny, akarati lét, a külsőnek való odaadottság. Valóban, rossz érzéseket, hangulatot szülhet a nyár letűnte, vagy éppen hogy ragaszkodást ahhoz, amit akkor éltünk át, s ennek következtében megpróbálhatunk bizonyos „pótcselekvéseket” beiktatni, mellyel a nyarat visszatartani, a befelé fordulást elodázni kívánjuk. Rudolf Steiner írásai szerint az ember valóban nem adhatja át magát a halál erőinek, ám ő arra mutat rá, hogy - ahogyan a természet odakint – a befelé fordulásban, ill. a bennünk és a világot átszövő szellemiségben találhatjuk meg azt, ami ennek az időszaknak igazán megfelel. Szent Mihály napjával tehát odakint „szembe jön velünk”, bensőnkre figyelve pedig meghallható a „hajnalt hirdető hívó szó”: a Szellemi Nap reggelére ébred a Föld, a Szellemi Nap születése közelg. Mihály arra szólít fel, hogy a sárkányt, mely ezidáig arra csábított, hogy arra figyeljünk, ami csak a földi lét átélésével lehet a miénk, ezt a sárkányt most igyekezzünk mi magunk is a lábunk alá taszítani, figyelmünket pedig ne a külső halálra, hanem a belső születésére, annak erősödésére fordítsuk. A Szent Mihálytól Karácsonyig tartó, egyre erősödő és belülről erősítendő folyamatnak épp a közepére esik Szent Márton napja.

Egy szép legenda elmondja, miként adta oda egy, a szellemi életre törekvő ember színes, díszes köpenyének felét, mely az embert kívülről burkolja, annak a lénynek, aki a külső pompának, gazdagságnak épp az ellentéte: egy koldusnak. Belülről szólal meg benne valami, saját elhatározásából cselekszik, hiszen tova is lovagolhatna. Olyasmit ad oda, ami az övé, ami neki valószínűleg kedves, ami őhozzá tartozik. A legendák, mondák mindig jelképekben szólnak hozzánk. Mit üzenhet vajon ez a legenda nekem?

Kíséreljük meg most röviden áttekinteni magát a történetet a fentiek tükrében, és a szellemi tanítók által őrzött, ránk hagyományozott gondolatok alapján. Mit jelenthet vajon az, hogy Márton csak köpenyének felét adja oda? Vajon van-e összefüggés, hogy az egész esemény épp a Mihály és Karácsony közé eső időszaknak nagyjából a közepére esik? Ha figyelembe vesszük azt a már említett befelé fordulási folyamatot, a szellemiség keresésének, ápolásának belülről történő megélését, akkor a jelképiség maga tárja elénk azt, amit az antropozófia más módon megfogalmaz: itt egy folyamatnak nem a végén járunk, még nem az egész köpenyt adja oda a szent életű Márton. Félúton vagyunk a Szellemi Nap felé vezető utunkon, Szent Mihály hívó szavára félig már odaadtuk a külső köpenyt, a színeket, a külvilág fontosságát, gyakorlatilag önmagunkból adtunk valamit, önmagunk felét adtuk oda, mintegy előkészítve a pásztorok – és a mágus királyok - tettét, akik Karácsonykor, fejet hajtva már teljes egészében tesznek valamit a Megváltó lába elé. Karácsonyra már olyasvalami fejeződik be, aminek Szent Márton napján még csak a felén járok. S nem a pompának, színes gazdagságnak, az érzéki létnek adom magam oda, hanem a decemberi Napnak, a „külső koldusnak”, annak, ami kívülről kopottas, külső szemmel értéktelen, szürke és szegény, ám maga a belső gazdagság és élet frissen áradó forrása: a Szellemi Napnak.

Szent Márton idején ezt az érzületet igyekszünk átélni a gyerekekkel is: a messzeségekből a Föld felé tartó elemi lényeket, pl. manókat, már a föld, a talaj felé tekintve keressük, a külső sötétség és erősödő hideg ellenében meggyújtjuk kicsi lámpásainkat, mely már némi fényt ad a látás(mód)unknak és kicsi melegséget a szívünknek, és valaminek, ami a miénk, a felét odaadjuk annak, akiből szintén Krisztus arca tekint ránk. Nevelgetjük, érleljük magunkban a történet által hordozott gondolatot és emlékeztetőt, éspedig nem filmen, rajzokon vagy más módon, hanem fény és árny játékában és a történet által közvetített eleven képekben, melyekre a gyermekek – és mi magunk is – később emlékezve azok önnön belsőnkben, talán csak érzések, érzületek vagy melegségtől átjárt emlékek formájában, de felszínre kerülnek az év megfelelő időpontján.

Ha pedig felnőttekként szomjazunk arra, hogy az évnek ezt az időszakát és ezt a pontját bensőségesebben, a szellemihez kapcsolódva éljük át, akkor kereső tekintetünk ráakadhat azokra a lehetőségekre, melyekhez az antropozófia gondolatain haladva juthatunk el. Bár a régi szellemi látás kora letűnt, a népi bölcsességre pedig vagy nehezen akadunk rá, vagy ha azzal mégiscsak sikerül találkoznunk, ám mostani tudatunknak és „miértjeinknek”már nem nyújt kielégítő választ, ott van a gondolkodás modern eszköze, mely éppen azzal, hogy a szellemi világtól „világossága” miatt elválasztott bennünket, éppen ezzel ad egyszersmind lehetőséget, hogy a szellemit – immár egy másik szinten – újra megtaláljuk. Csak ha van elég nyitottságom, belső ösztönzésem, vágyam, mely az anyagon túli felé hajt, csak ha Szent Mihály vörösen izzó „vasakarata” egy cseppje bennem is felhevül, melyek által képes vagyok hétköznapi életemben itt, Gödöllőn, Magyarországon is, 2005.-ben is megteremteni annak lehetőségét, hogy a „mindennapi vágta” során, a felgyorsult világi élet lováról leszálljak egy kis időre – és időről-időre! -, igazán csak akkor találkozhatom gondolataimban a „külső koldussal”, mely talán első pillantásra nem tűnik olyan értékesnek vagy jelentőségteljesnek. Ekkor, éppen „világos”, éber gondolatiságomban tudok a legközelebb jutni ahhoz a határhoz, mely a világi életet a szellemitől elválasztja, s így tudok – szellemi gondolatokat felvéve – az anyagi, földi létbe való mély belebonyolódottságomban újra találkozni azzal, ami „elveszett” számomra: a szellemi léttel, önmagam eredetével, igazi hazájával. Ha pedig teljes gondolatiságomat a szellemi áthatotta, mélyen beleivódott abba, lassan megérik az idő, mikor nem kell Szent Mihály Napjára, vagy Szent Márton jelképére tekintve külön előhozni a gondolatokat, mert azok érzéseim szintjén is megjelennek, azok már a szívem világát is megérintik. Így lesz igazán belső ünnep az ünnep, Szent Márton napja is, így tudom a külvilág sárkányát letaszítani, hogy az ne tartson a nap 24 órájában fogságban, hanem már legyenek időszakok – talán eleinte percek, órák – amikor „köpenyemet”, a szokványos gondolataimat, életem „verklijét”, hajszáját félig vagy egészében képes vagyok a Szellemi Napnak felajánlani, így tudom elkerülni, hogy az elhaló természet ne vigyen engem is magával, hanem képes legyek megtalálni a fénysugarat saját bensőmben, melyet a Születés ünnepe felé vezető úton ápolgatva az bennem Belső Nappá, világossággá, a belső elevenség forrásává és a Várakozás szent hangulatává növekszik.

Márton belső indíttatásra, saját elhatározásból cselekedett. Nekem is csak így sikerülhet „köpenyem felét” valóban odaadni s az utat bejárni. Kívánom mindannyiunknak, hogy az idén is meggyújtott lámpás ehhez ebben az évben is kicsit közelebb vigyen, hogy a kis fény - emlékeztetve a fentiekre – igazi belső átéléshez, fejünkben tiszta gondolati csírákhoz, szívünkben pedig tiszta érzések melegséggel átjárt kezdeményeihez segítsen hozzá!

Türkössy Szilárd

 

************************************************

Mihály napi mese
Írta Vízy Mikós, 1997

Amikor a Nap még úgy kelt föl, hogy sugaraival megérintette az erdők sűrűjébe visszahúzódó tündérek suhogó ruhácskáit és a harmatcseppek megvillantak a reggeli tündöklésben, az emberek még boldogan éltek. Minden egyes harmatcsepp egy-egy szivárványt varázsolt az égre.
A Nap ragyogása mellett, amerre a szem ellátott, szivárványszínben pompázott a világ. E különös fényben édes zamatú gyümölcsöket termettek a fák, a virágok dús keblében tápláló nektár várta az éhes embereket és állatokat. Tartott mindez a szép világ addig, míg egyszer egy sötét felleg közeledett a szivárványos égen. Egy hatalmas sárkány csillapíthatatlan éhségén próbált úgy segíteni, hogy nap mint nap megevett egy-egy szivárványt. Az emberek aggódva nézték, ahogy egyre kevesebb szivárvány lesz odafenn az égen. Idelenn a földön pedig a gyümölcsök íze is mintha kesernyésebbé vált volna. Mikor már nagyon megfogyatkoztak a szivárványok, az emberek összedugták fejüket, hogy mitévők legyenek, Ez így nem mehet tovább! Le kell győzni a sárkányt, mielőtt elfogy az égről az összes szivárvány! De ki győzze le? Valaki megjegyezte, hát a legerősebb ember. De ki az?
- A kovács – mondta egy hang és máris indultak a falu végébe, ahol a kovács dolgozott.
Messziről lehetett hallani a kalapácsok csengő hangját, amint a tüzes vas alakult a mester erős kezei között.
Amikor a falubéliek odaértek a műhelyhez, a kovács éppen egy hatalmas tüzes kardot kovácsolt. A kard már akkora volt, hogy ő maga sem bírta megemelni. Az emberek kérték, győzze le a sárkányt. De a kovács elmondta, hogy nem tudja ő ezt megtenni. Nem elég erős ő ehhez, hiszen ezt a kardot sem tudja úgy elforgatni, hogy legyőzzön egy ilyen hatalmas sárkányt.- Az emberek kétségbeesetten kérdezgették egymást:
- Hát akkor ki legyen az, aki megmenti szép világunkat?
A nagy tanakodásban észre sem vették, hogy egy kisgyerek jött be az ajtón, s egyenesen odament az üllő mellé, és csengő gyerekhangján csak ennyit mondott:
- Szent Mihály.
Az emberek lassan a kisgyerek felé fordultak és már mindenki csodálkozva hallgatott.
- Szent Mihály – szólt a gyerek és ahogy jött szépen kiballagott a kovácsműhelyből s
eltűnt az emberek szeme elől.
Döbbenten néztek utána, majd a csöndet egy felkiáltás majd kettő és több, törte meg.
- Szent Mihály győzze le a sárkányt! – és máris indultak a falu szélére, ahol egy nagy tisztáson szólongatták Szent Mihályt. Akkorra már csak egy szivárvány látszott az égen.
Fényes nappal volt, de mintha keleten új nap kelt volna fel. Aranyban izzó óriási felhő gomolygott a tisztás fölé, eltakarva lassan a napot és a szivárványt. A felhőből villámok cikáztak, mennydörgés hallatszott és izzó hömpölygésből néha vélni lehetett egy óriási lovas alakját.
A felhő megállt a tisztás felett, az emberek hunyorogva kezüket szemük elé tartva egy hatalmas, lovas vitézt láttak a fejük felett, már amennyit látni lehetett a nagy izzástól. Egy hatalmas mennydörgésből hang szólt az emberek felé:
- Mit akartok?
- Ments meg minket a sárkánytól, megette már az összes szivárványunkat az égről, és csak egy maradt! Ha azt is megeszi, eltűnik a világ színe!
- Uram, a kardod készen van a műhelyben – mondta a kovács. Közülünk senki nem bírja fölemelni.
- Legyen hát! – dörögte az égi hang.
Kinyújtotta felhőben gomolygó karját és a hatalmas izzó vaskard, mint a tollpihe, felemelkedett az üllőről, könnyedén felszállt a felhőbe és a mennyei vitáz erős markában megállt.
A következő pillanatban az ég másik oldaláról egy fekete felhő közeledett, fuvallata jeges szelet küldött maga előtt. Az emberek félve fogódzkodtak össze, fülüket is befogták a sárkány sivító hangját hallva.
- Eljöttem a jussomért. Nem tudom, te ki vagy, de ne álld utamat! A szivárványért jöttem! Ha nem térsz ki előlem, téged is felfallak! - és négy ijesztő sárkányfej került elő a fekete felleg gomolygásából.
Ekkor hatalmas mennydörgés és villámlások közepette Szent Mihály megsuhintotta tüzes kardját és egy csapással levágta a sárkány három fejét. Iszonyú, szürke lé folyt a három nyakból. Az egy fennmaradt fejen most már ijedt szemek villogtak. Szent Mihály dörgő hangon megszólalt:
- Meghagyom életed, de csak egy feltétellel: kotródj vissza a sötétség birodalmába és ne háborgasd az embereket, hagyd meg nékik a szivárványukat. Hordd el magad, ha kedves az életed!
A fekete felhő sivítva tűnt el az ég alján az emberek szeme elől. Az arany és tüzes színben pompázó felhő mennydörgések, villámlások közepette szintén eltűnt.
Ott álltak a mezőn az emberek, ijedten, dermedten, fejük felett egy gyönyörű szivárvány íve húzódott. A néma csendet egy pacsirta hangja törte meg, dalával üdvözölte a szép szivárványt.
Az emberek boldogan hazaballagtak és a mai napig, ha szivárványt látnak, mindig eszükbe jut az óriási küzdelem. Aztán évente egyszer, hajnalban kimennek a falu melletti tisztásra, várják a napfelkeltét, mert a felkelő Nap fénye olyanná festi az eget, mint amikor Szent Mihály érkezett.
A gyerekek papírsárkányokat eregetnek és próbálják egy vékony zsinegen zablán tartani a szélben zörgő ki fenevadakat.
A Nap pedig ezen a reggelen is felkel, és ha kis esőfelhők borítják az eget, igyekszik odavarázsolni egy szivárványt. S azóta a világon mindig, van valahol egy szivárvány…