Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Felnőtteknek a beszédről, a könnyekről, az önzetlenségről

2010.12.19

Felnőtteknek !

 

Török Sándor Gilikoti- részletek

...-  Azért baj -  mondta Bobojsza -,  mert a sok összevissza beszéd rontja a levegőt. Az emberek persze nem is veszik észre, de például mi nagyon is észrevesszük. Ha például az emberek nagyon sok butaságot és nagyon sok gonoszságot beszélnek, akkor olyan vastag lesz a levegő, hogy mi sokszor alig bírunk benne röpülni. A tündérek szárnya meg néha valósággal elakad a rossz beszédekben. Jaj, ha az emberek tudnák, hogy a beszédükke lmennyi kárt csinálnak! - Hajajj! - sóhajtozott  Kököjszi, és Panni nagy komolyan csatlakozott harmadiknak. - Hajajj! - Pedig a hangok mind jók, és kedvesek és hasznosak - így fűzte tovább a vastag hangú Bobojsza -, csak az összerakásban van a hiba, bizony!

......látta Panni a hatalmas forrást, ahonnan forrón buzogva ömlöttek elé a könnyek, magasra szöktek, s medrükben csattogva hömpölyögtek alá. Sziklás könnyesésben zúgtak át, míg azok megcsendesedtek alább, egyre alább már, ahol Kököjszi és Bobojszánál sokkalta kisebb, de nagyon fürge törpék vezetékekbe terelték őket, a könnyeket. Hatalmas kannákban vitték a hűtőkbe, mert ez így nyersen olyan forró, hogy túlságosan égetné az emberek szemét. Lehűtötték, hogy az emberek elbírják... s címkéket ragasztanak rá, hogy melyik mire való...Volt úgy, hogy a szomorú történeten egy-egy sírás elnevette magát, és viszont előfordult, hogy a tréfán sírt egy nevetés...lett a nevetésből sírás, a sírásból nevetés.

*******************************************************************

Lázár Ervin   Szegény Dzsoni és Árnika - részlet

HETEDIK FEJEZET
amelyben a tizenkét nagyon testvérrel találkozunk, és Árnika jól leteremti őket

-Nagyon megszomjaztam – mondta Árnika –, kérjünk itt egy pohár vizet.

Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.

– Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! – kiabálták.

– Mi az, megbolondultatok? – nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.

– Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette a fát.

– Kicsoda?

– Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.

– Honnan tudjátok? – kérdezte szegény Dzsoni.

– Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.

– Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!

– Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.

Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.

– Hű, de nehéz! – mondták.

– Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!

Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.

– Most meg mi bajotok? – kérdezte szegény Dzsoni.

– Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett… Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az isten!

És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:

– Szégyelljétek magatokat.

Fölkapták ám a fejüket a testvérek.

– Ezt meg ki mondta? A kacsád?

– Tud beszélni a kacsád?

– Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony – mondta szegény Dzsoni.

– Ugyan már! Nem hisszük – mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.

– Könnyen bebizonyíthatom – mondta szegény Dzsoni.

– Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!

S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.

– Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.

– Hű, de szép lány vagy! – mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.

– És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? – kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.

– Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember – válaszolt Árnika.

– S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.

– Na látjátok, ez a ti bajotok! – mondta haragosan Árnika.


– Tényleg igaz, hogyha egyikük akarta volna, örökre kacsa marad a másik?

– Igen.

– Ez nekem eszembe se jutott.

– Nagy szerencse, hogy nem jutott eszedbe.

– És Árnikának meg szegény Dzsoninak?

– Gondolhatod. Őnekik aztán az eszük ágába se!

– De ezeknek a testvéreknek, látod, hogy az eszük ágába jutott.

– Hát éppen azért kínlódnak, mert ilyen srófra jár az eszük.

– Ha nem ilyen srófra járna az eszük, akkor most mind a tizenegyen elmennének segíteni annak a testvérüknek, aki a fát hozza, igaz? És akkor nem kellene nekik nyögni meg nyavalyogni, könnyebb volna mind a tizenkettejüknek.

– Na látod! Éppen ezt akarja mondani nekik Árnika is.

– Ha mi ketten ilyen nagyon testvérek lennénk, hogy mi az egyikünknek fáj, az fájna a másikunknak is, az jó lenne vagy rossz?

– Én azt gondolom, hogy mi ilyen nagyon testvérek vagyunk. Legalábbis, ami neked fáj, az fáj nekem is.

– De én úgy gondolom, hogy a hasra esésem is fájna neked, kék foltok lennének tőle a hasadon meg a térdeden.

– Szerinted jó lenne vagy rossz?

– Akkor én biztos nagyon óvatosan futkároznék, hogy hasra ne essek, nehogy neked fájjon.

– Nagyon kedves tőled.

– Te meg kevesebbet cigarettáznál, igaz, mert én is köhögnék különben reggelenként a cigarettázásodtól.

– Azt hiszem, inkább egészen leszoknék a cigarettáról.

– Akkor az nem is lenne olyan rossz. Vigyáznánk magunkra is meg egymásra is. Mondja meg a testvéreknek Árnika, hogy vigyázzanak egymásra, jó?

– Már mondja is.


– Ó, ti balgatagok – mondta Árnika –, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!

– Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni – mormogtak a testvérek.

– De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek – mondta nekik Árnika. – Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.

– Tényleg – mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Árnikára. – Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!

És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.

Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.

Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:

– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?

– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér –, de örömömben.

 

 

 

*************************************************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.