Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesét mondani

2010.12.01

 kepek-016.jpg

  Szeretek mesélni. A gyerekek is szeretik, ha mesélek .

 Két - három éve figyeltem fel arra, hogy  több okból is egyre nehezebb a befogadó figyelem légkörét megteremteni.   Mocorgás, láblóbálás, turka-piszka, mindenféle  fészkelődés.... nyugtalanság.  Természetesen az okok egyszerűek, mindannyian tudjuk mik nehezíthetik a gyerekek életét: Tv, számítógép, kialvatlanság, éhség.....van amin tudunk kicsit igazítani, de a rosszul indított napokat nehéz teljesen kisimítani.

És marad a fejtörés...itt ez a szép meseidő. Természetesen a        " bábszínház" varázslatos tud lenni, ott kedves  az áhitat. Viszont nem lehet mindíg külső képeket tenni eléjük, hiszen pontosan ebből kapnak  válogatatlanul annyit, ami  lassan elvágja őket attól a gyönyörű  folyamattól, ami a belső képalkotás során kel életre.

A fejből mesélés, a hangszínezés, az én szeretetem és lelkesedésem , és a történetben élésem is sokszor kevésnek bizonyult. Nehéz kilépni a meséből- és visszahelyezkedni , ha azt  ugrándozás, egymással huzakodás szakítja félbe.                                                                                                                                             Éreztem, hogy van megoldás, és az belőlem jön... nem kell külső segítség.

 Egyszer csak elkezdtek a mesék megelevenedni. Kezünk, lábunk,  teljes lényünk belelendül olykor, ...ahogy éppen a történet kívánja.                                                                                                                                                   Hegyre fel,- ami lehet a székünk is akár-, és onnan lehuppanva a mélybe, többször  nagy dirrel-durral megérkezünk.                                                                                                                                                                                  Pillanatok alatt változunk sasmadárból félelmetes boszorkánnyá, és a királyfi is béka lesz...a mély kútba  együtt nézünk, és fogjuk erősen egymást, senki bele ne essen.                                                                                  Csodálatosan feszül az íj, pendül a nyíl....és a hegyes vas pontosan célba talál, mert minden királyfi nagy összpontosítással céloz.                                                                                                                                                    Teljes nyugalommal ülünk, és pisszenés sincs, mikor azt kívánja a király.....milyen jó, hogy nem én kérem, hanem a király... ez a kérés máshonnan jön, itt a mese kéri a figyelmet.   Mert  belebújtunk !   

Természetesen az a szép, ha a megelevenedett történet visszahúzódik a  mesélés figyelmi állapotába. Mostmár ez is  meg tud történni, ha  az én belső vágyam, vagy inkább maga a mese azt kívánja.

Sok ilyen módon megélt történetünk van már.  Közös alkotó folyamattá vált a mesélés, élőbb, elevenebb. Újból jó mesélni, és várják a gyerekek, de én is, mi fog történni a legújabb mesénkkel. Mert ezt előre sosem tudni igazán.                                                                                                 

   kepek-013.jpg                                                kepek-014.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.