Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Előre az őskorba, avagy még így van remény!

 Olvasom én ezt az írást, és utazom az időben oda-vissza. Istenem, hát mentsük már meg a gyermeki létet!

Pukánszkiy- Németh :  Neveléstörténet

Őskor - A nevelés ősi formái

 

Régészeti kutatások bizonyítják, hogy az idõ végtelen messzeségében, már körülbelül hárommillió évvel ezelõtt eszközkészítõ elõemberek éltek a földön. A nevelés, a tapasztalatátadás, a tudatos tanítás csíráit is itt kereshetjük. A mindennapi élettõl elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett, a kõeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át.

Az australopithecus, majd a kb. félmillió esztendõvel ezelõtt megjelenõ homo erectus igyekezett úgy újraalkotni szerszámait, ahogyan azt elõdeitõl "tanulta". Nem változtatott rajtuk. A véletlen eltérések okozták azt, hogy a jobban sikerült szerszámok maradtak fenn: ezeket igyekeztek másolni. Ebben a korban a neveléshagyományõrzõ, asszimilációs funkciója dominált.

A tapasztalatok átadása-átvétele tehát már az elõember számára is lényeges volt. Ekkoriban alakult ki ennek nélkülözhetetlen eszköze, az ún. "elõnyelv". A kezdetben tagolatlan, majd egyre differenciálódó beszéd tette lehetõvé, hogy az ember akkor is felidézze magában a látott dolog képét, amikor az már nem volt jelen. Ettõl fogva nemcsak a konkrét élethelyzetekhez tapadva cselekedhetett, hanem bizonyos fokú elõrelátásra szert téve túlléphetett az adott szituáción. A szavak, a fogalmak segítségével tervezhette cselekvését, és elképzelhette annak várható eredményét is.

Mintegy százezer évvel ezelõtt jelent meg a biológiai értelemben vett mai ember, a "homo sapiens". Élete az õsi társadalom keretei között folyt. Közösen vadásztak, s ez nagyfokú összehangoltságot követelt. A neandervölgyi emberek életét már cselekvési szabályok, normák irányították. Így például gondoskodtak halott társaikról: barlangban, tûz közelében temették el õket, ételt és szerszámokat helyezve melléjük.

Az a nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált. Arra a kérdésre, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezett ez a nevelés, elsõsorban az összehasonlító etnográfiai kutatások segítségével adhatunk választ.

A XX. század elején még sokfelé éltek olyan népcsoportok, amelyek szinte érintetlenül megõrizték ezt az egykori életformát. Nevelési gyakorlatukat vizsgálva következtethetünk az õsi társadalomban alkalmazott nevelési módszerekre.

Az ember az õt körülvevõ természetbe tagolódva, annak szerves részeként létezett. Ennek a megbonthatatlan összefonódásnak az élménye fogalmazódik meg egy észak-amerikai törzs, az omoka indiánok énekében. Ezzel köszöntötték az újszülött gyermekeket:

Hó! Nap, hold és csillagok, - ti mind,
kik ott mozogtok fent az égen,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek,
fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen az elsõ dombra.
Hó! Ti szél, felhõk, köd és esõ, - ti mind,
kik ott mozogtok fent a légben,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérje a másik dombot.
Hó, dombok, völgyek, folyók, tenger, ti fák, füvek, - ti mind a földön,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be kérve kérlek.
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen a harmadikra.
Hó! Madarak, kicsik, nagyok, kik repültök a levegõben!
Hó! Állatok, kicsik, nagyok, kik benn laktok az erdõ mélyén!
Hó! Bogarak, a fû közt mászók, a földbe bújók!
Figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy elérjen a negyedikre.
Hó! Mind az égben, - ti mind a légben, - ti mind a földön,
figyeljetek, hozzátok szólok!
Egy új élet lépett közétek.
Fogadjátok be, kérve kérlek!
Egyengessétek útját szépen, hogy végigmenjen a négy dombon.

(Fónagy István fordítása)

Dél-ausztráliai bennszülötteknél figyelték meg, hogy az egészen kis fiúk már elkísérték apjukat zsákmányszerzõ útjára. Az Orinoco partján élõ indiánok két-három éves fiúknak apró íjakat készítettek a hozzávaló nyilakkal. A gyerekek ezekkel az ártalmatlan, de élethû játékszerekkel elõször a ház körül élõ állatokra: kutyákra, tyúkokra "vadásztak". Az Indiai-óceánon levõ Andman szigetek lakói öt-hat éves gyerekeknek játékíjat és nyilakat adtak, sõt néha játékkenut is. Így segítették elõ a felnõtt kori foglalatosságok játékszerû gyakorlását.

Játékos keretek között folyt tehát az életre való felkészülés: a gyerekek már egészen kis koruktól kezdve a felnõttek szerszámainak és harci eszközeinek élethû, de kicsinyített változatával játszottak, gyakoroltak.

A tanulás módszere az volt, hogy a gyerekek anyjuk vagy apjuk munkáját figyelve és utánozva sajátították el a gyakorlati készségeket. (Például a kötélfonást különféle indákból, csapda készítését apróbb vadak elejtéséhez.) A felnõttek, a szülõk úgy segítették a gyerekek mintakövetését, hogy az adott munkafolyamatot lassabban, "szemléletesebben" végezték el, a nehezebb részeket esetleg többször ismételve. Az utánzáshoz itt már a bemutatás, a "szemléltetés" módszere társult.

Nemcsak a legkülönfélébb eszközök készítésének fortélyait leshették el így a gyerekek, hanem a közben felhangzó munkadalokat is megtanulhatták. A zene, melynek megjelenése megelõzte a beszéd kialakulását, rendkívül fontos szerepet játszott az õsi közösségek életében. Az emberi létet ezer szállal átszövõ rítus szerves részét alkotta: a legkülönbözõbb szertartásokon mindig felcsendült a dal, megszólaltak az õsi zeneszerszámok. Praktikus célokat is szolgált a zenélés: az emberek hittek abban, hogy általa befolyásolhatják az istenek szándékát, a természet "megszelídítésének" illúzióját kölcsönözte nekik. Ugyanígy gyakorlati funkciót töltött be a képzõmûvészet is. A barlang falára festett nagyvad képe elõtt a vadászat mozdulatait imitáló õsember így készült fel a bátorságot próbáló erõkifejtésre.

A gyerekek tehát a mindennapi élet folyamatában sajátították el, szívták magukba mindazt, ami az õsi társadalom kultúráját alkotta. A nevelés alapformái az élet egészébe integrálódtak. Kezdetben nem létezett elkülönült oktatás-nevelés; a tanításnak, tapasztalatátadásnak ezt a primitív formáját maga a társas élet kényszerített ki.

A gyermekek tanítgatását a közösség felnõtt tagjai kezdetben munkamegosztás nélkül végezték, nem téve különbséget saját és mások gyermekei között. A nevelés az egész közösség nyilvánossága elõtt folyt, és egyformán kiterjedt a törzs minden egyes gyermekére. A kikristályosodó kultúra, a viszonylag szûk körû tudásanyag teljes egészét adták át gyermekeiknek. Így hagyományozódott át nemzedékrõl nemzedékre mindaz, amit lassanként birtokba vettek a természetbõl.

Az élet fenntartásához szükséges gyakorlati ismereteken és készségeken túl az õsi közösségek gyermekei erkölcsi erényeket is elsajátítottak nevelõdésük során. Rendíthetetlen bátorság, a törzs többi tagja iránti feltétlen segítõkészség és az ellenség engesztelhetetlen gyûlölete - ezek lehettek legfontosabb etikai normáik.

Az erkölcsi nevelés módszereire is a századunk elején még érintetlen kultúrájú természeti népek gyakorlatából következtetnek a szakemberek.

Ausztráliai bennszülötteknél tapasztalták, hogy a gyermekeket csak igen ritkán fegyelmezik veréssel. Inkább a "természetes büntetés" módszerét alkalmazzák. Ha például egy kislány nem segít édesanyjának a magvak õrlésében, az egy darabig egyedül eszik anélkül, hogy gyermekének adna belõle. Ha nem akar vizet hozni, hagyja egy kis ideig szomjazni. Ha pedig vízhordáskor a gyerek eltöri az agyagedényt, anyja másodszor egy messzebb levõ forráshoz küldi, nehezebb edénnyel.

Az elkövetett vétkekre itt mintegy természetes módon következik a büntetés: magának a tettnek a következménye.

A Tûzföldön élõ indiánok életében figyelték meg a kutatók azt a nevelési eljárást, mely súlyos esetekben alkalmazva bizonyult hatékonynak: a gyereket rövid idõre kizárták a közösségbõl.

"A gyerekeket igen fájdalmasan érintette, ha súlyos vétkeik büntetéseképpen kikergették õket a kunyhóból. Csak este osonhattak vissza csendben, hogy lefeküdjenek. Ekkor ugyanis - ha csak rövid idõre is - átélhették a közösségbõl való kirekesztettség, a teljes kiszolgáltatottság élményét. Ez jelentette számukra a legsúlyosabb büntetést." [1]

Az õsi közösségben élõ gyermek számára a család egyet jelentett az élettel, a szülõi szeretet a biztonsággal. A természet ezer veszélye között a közösségbõl való végleges kiutasítás egyet jelentett volna számukra a halálos ítélettel.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.