Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Werner Kuhfuss A játszó ember

 

Werner Kuhfuss

A játszó ember

Játék

Mi a játék? Friedrich Schiller szerint a játszó ember a tulajdonképpeni ember. Vagyis aki nem játszik, az nem teljes ember. De mire gondol Schiller, és mi a játék ebben az átfogó értelemben? Manapság olyan valóságok világában élünk, melyeknek ránk tett hatása kényszerítő és kikerülhetetlen. Ha mindennapi tudatunkat nézzük, állandóan követelmények, nehézségek, kényszerűségek ostromolnak bennünket, amelyek alól a legkevésbé sem tudjuk kivonni magunkat. Kiútként választjuk a szórakozást, a televíziót, az internetet, az elektronikus zenét, az alkoholt, a drogokat stb., hogy elmeneküljünk attól, ami szorongat bennünket.

Ha a mindennapi valósággal ismét szembesülünk, akkor megint fellép a kényszer érzete, a kényszerrel pedig a növekvő zűrzavar. Mert minden, ami ránk zúdul, egymásnak ellentmondó. Ha megpróbálunk „mindenen úrrá lenni", okos képzetekkel és racionális cselekvésekkel, rövid időn belül észrevesszük, hogy ezek ismét csak kényszerhelyzetekhez vezetnek, és hogy a látszólag megoldott problémák kerülőúton, gyakran felnagyított formában, újból megjelennek.

A játszó ember másféle magatartást tanúsít az élettel szemben: a „valóságokat" egy darabig távol tartja magától. És mivel ezt teszi, lehetőségek nyílnak meg előtte. A valóság, ahogyan az ma az embereket szorongatja, beszűkíti a tudatot, megbénítja a cselekvéseket, ellentmondásaival összezavarja az életet. Nem vagyunk szabadok, haj-szoltaknak érezzük magukat, aminek a következménye „kiégettség", kimerültség és betegségek.

A játszó ember nem vonja ki magát a valóságok alól, hanem azokat mint egészet kevéssé eltartja magától és csodálkozással ismeri fel, hogy az ezután felbukkanó lehetőségek a tudatot kitágítják,az akaratot ösztönzik és az életet gazdagítják.

Amikor - ezt most így kell neveznünk - a látszólagos valóság fogságába kerülő ember növekvő mértékben nem-szabadnak és kívülről irányítottnak érzi magát, a lehetőségek szférájában élő és gyakorló ember fokozatosan szabadabban kezd lélegezni. Abból, ami lehetőségként - először talán fantasztikusnak tűnő módon - az érzésben, a felismerésben felbukkan, abból, amennyiben tétovázva vagy bátran mellette döntünk, egy magasabb rendű és mindenekelőtt sokkal tartósabb jellegű valóság származhat, mint minden mégoly bevált, de kényszerűen követett, belülről vagy kívülről előírt „realitás".

A realitások - szívesen nevezik így - páncéljától, kényszerzubbonyától, ostorától, amelyek bilincsbe vernek, megbénítanak és hajszolnak bennünket, nem minden további nélkül szabadulhatunk meg. Schilleri értelemben vett játszó emberek nem értelmes elhatározás alapján leszünk.

Ám van bennünk egy terület, amely többnyire mélyen lesüllyedt, mégis elveszíthetetlenül hozzánk tartozik. Ezt kell megtalálnunk. És még ha közvetlenül nem is juthatunk el oda, tudjuk, hogy létezik. Ez a gazdag tapasztalatok szférája, éppenhogy a lehetőségek birodalmában, amiben éltünk és gyakoroltunk egészen addig, amíg a felnőttvilág „az élet komolysága" nevében el nem rabolta tőlünk ezt a világot.

Ez a világ a játék világa, ami által gyermekként - amennyire csak tudtuk - szabadon és állandóan választva a lehetőségek áradatában, felépítettük életünk testi, lelki és szellemi alapjait. A gyermekkori emlékeket érzékletes-képszerű-en, hálával szemlélve és azoknak átadva magunkat, újra feléleszteni és hozzájuk kapcsolódni: ez a gyakorló út alapja, amiről itt írnunk kell.

Ez az a művészi életút, amire Schiller, de

Goethe, Rudolf Steiner és sok más szellemi nagyság is utal.

Szabadság

Egy agykutató (Wolf Singer) és egy szellemtudós (a Schiller életrajzát megíró Rüdiger Safranski) között zajló „tükör"-beszélgetésben az akaratszabadságról volt szó. Az agykutató természetesen a gondolkodás és a cselekvés nemszabad voltát állította. Safranski felhozta Schiller testi kötöttségtől mentes belső szabadságát, mindenekelőtt élete utolsó heteinek teljesítményét tekintve, amikor, a későbbi boncolás szerint, tulajdonképpen már életképtelennek kellett volna lennie. Állítás állt állítással szemben, meggyőződés meggyőződéssel szemben.

A természettudóstól mégis meg kellett volna kérdezni: az Önök felfogása alapján tehát Ön egy biológiai automata? Mint ilyen, honnan tudja Ön, hogy nézete az igazságot fejezi ki, vagy sem? Amennyiben Ön egy automata, úgy számadással tartozik arról, hogy miképpen képes ilyen önminősítésre! És ha Ön automata lenne, hogyan juthatna önmaga megítélésének különböző szempontjaihoz, amelyeket Önnek, ha becsületesen elismeri, mégiscsak - minden saját magában való kételkedése mellett - végig kellett tekintenie, hogy az igazságra vonatkozó felfogáshoz jusson? Ezenkívül: ha az ember egy biológiai, genetikusan meghatározott, a kauzalitásnak alávetett automata, akkor miképpen képes valami egyébhez is eljutni, mint az igazság egyetlen, minden ember számára közös vagy legalábbis nagyon hasonló felfogásához?

A kérdés, hogy vajon az ember szabad-e vagy megkötött, egy olyan személyhez intézett kérdés, aki körbejár egy hirdetőoszlopot, és mivel állandóan ezt csinálja, azt állítja, hogy be van zárva egy körkörös térbe. Igaza is van, meg nincs is. Amíg pillantása az oszlopra tapad és azt hiszi, hogy ahhoz van láncolva, addig nem-szabad. Ha elhatározza, hogy az oszlopot elhagyja, akkor meg is szabadul tőle.

Aki azt állítja, hogy az ember nem-szabad, és egyszerűen csak puszta kötöttségre hivatkozik, az elvéti az igazságot. Csak ha valóban be tudná bizonyítani, hogy a kötöttségnek és kauzális oknak az ellenkező esete, az ellenpárja, a poláris ellentéte nem is létezhet és sohasem alakítható ki, akkor kezdene az igazsághoz hű lenni.

Két ellentétes kötöttség egy közepet eredményez, amely szabad választást tesz lehetővé. Ha minden embernél fennállnak biológiai, genetikai, pszichológiai, szociális kötöttségek, akkor azok - ezt tanítja az önmegfigyelés - úgy rendeződnek el, hogy folyton-folyvást intervallumokat, köztes tereket és köztes időket eredményeznek, amelyekben mi - bár tétovázva, kételkedve, szenvedve, tévedve, keresve - mégis csak megmozdulhatunk.

A kérdés, hogy az ember szabad, vagy nem, így hangozhatna: Hogyan találjuk meg a kiutat a mindenféle ellentétes szabadságtalanságok útvesztőjéből, hogyan találunk ki a jelenségek barlangjából, amiről már Platón, a nagy görög filozófus is írt? A belső és külső egyensúly képességét, ami nem nélkülözhető ezen a labirintusszerű úton, nevezi Schiller játéknak.

Gondolkodás

Ha az előző mondatokban van valami meggyőző, annak az az oka, hogy átjárja őket a gondolkodás. A szavak úgy vannak csoportosítva és elrendezve, hogy általuk és közöttük gondolatok jelennek meg, amelyeket az olvasó maga is véghezvihet.

Mármost mik a gondolatok? Nevezhetők próbálkozásnak, ha a gondolkodás folyamatát megfigyeljük. A problémákra, amelyeket meg akarunk érteni, mindenféle mércéket helyezünk, végigpásztázzuk őket, megvizsgáljuk a legkülönbözőbb viszonyokban; a probléma részeiből úgyszólván egy épületet építünk fel, és azt gondolati vizsgálódásoknak vetjük alá, hogy megállja-e a helyét.

Ha a problémarészekben egy hordozó-tartó rendet találunk, akkor érezzük (fühlen) annak helyességét, sőt azután az igazságot is.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodás egy folyamat, és hogy e gondolkodás megítélése az érzésen (Fühlen) keresztül történik. Ez pedig összefügg a légzéssel. A légzés összeszorul, amíg gondolkodunk. Ha viszont megtaláltuk a megoldást, akkor ezt érezzük is és fellélegzünk -kilélegzünk. Heuréka, mondták ilyenkor a görögök. Ebben a szóban rejlik a „fellélegző" kiléleg-zés.

Ha az igazságnak mint a gondolkodás megismerő eredményének valódi bizonyosságot kell adnia az életben, akkor annak igazolnia kell magát. Az igazságnak az életben is, miként a gondolkodásban, megfelelésekhez, rokonszerűségekhez kell vezetnie, mintegy további építőelemekhez, amelyek egymást hordozzák. A mindennapokban, az eszmecserében, az emberek közötti párbeszédben is beigazolódik az igazság. A valódi igazság olyan kapcsolódásokat, rokonságokat mutat fel, amelyek végigvonulnak az élet és a lét minden területén. A mai természettudományos és mechanikus gondolkodásmód az „igazságkeresést" áthelyezi a többnyire elektronikus természetű műszerekbe és a statisztikába. Nem értik meg, hogy a legintelligensebb műszernek is csak annyi intelligenciája van, amennyit abba belehelyeztek. Még ha azt úgy is alkotják meg, hogy intelligenciája a mennyiséget és a gyorsaságot tekintve látszólag felülmúlja az emberi intelligenciát, ez akkor is csak a műszer kigondolásának, tehát az emberi intelligenciának köszönhetően lehetséges. A tévedések lehetőségének száma végtelenül nagy. A műszer semmilyen körülmények között nem képes ítéletet hozni, és így képtelen az igazság megismerésére.

Amikor egy ember az elektronikus eredményeket „igazságnak" és „megismerésnek" nevezi, akkor maga ez az ember az, aki ezeket az eredményeket erre a rangra emeli. A számítógép semmit sem tud a „megismeréséről" és nem is létezik valami efféle. Az elektronikus gondolkodás mindig oksági jellegű, mindig függ az adatoktól, tehát a múltbelitől, a már korábban meglévőtől. Vagyis csak a múltbelit tudja továbbszőni.

Az emberi gondolkodás viszont nem csak oksági jellegű, hanem képes ugrásokat tenni, képes az új, az ismeretlen közelébe férkőzni és mint ilyet megismerni. Lehetnek intuíciói, amikor szünetet tarta gondolkodásban. A meditáló ember tudja, hogy az emberi gondolkodás képes önmagát kikapcsolni, és az eredményeket csendben várni, talán hosszú éveken keresztül. Képes bölcsebbé válni, érni. De nincs bölcs számítógép.

Az egész kultúrfejlődés a teljesen új dolgok örökös felbukkanásából áll, ami a fejlődést továbbviszi. Mindenekelőtt azonban az igazi gondolkodás, vagyis az olyan, amely összefügg a légzéssel, az érzéssel (Fühlen), és így a spontán cselekvéssel is, egészségesít.

Az ilyen gondolkodás gyógyító hatással van a lelki, testi és szociális viszonyokra. És ez ismét felismerhető lesz a természet, a művészet, az emberi kapcsolatok elfogulatlan szemlélésében.

Az automataszerű „gondolkodás" kényszerekkel jár együtt, kényszerít és kiszipolyoz, egy ellenvilágot hoz létre, eltávolít a Földtől, amelyen mégis mindannyian rajta állunk.

Mi azonban a gondolkodás a játékhoz való viszonyában? Az igazi, a megismerő, az élethez kötődő gondolkodás nem egyéb, mint szabaddá vált, a külső tárgyaktól eloldott játék. A lehetőségek belső kimunkálásában, megvizsgálásában, kipróbálásában él - pontosan abban az értelemben, ahogy a gyermek játszik. És a lehetséges, a szabad, a változékony minősége a gondolkodásban - ez teszi lehetővé számunkra, hogy a velünk szembekerülő problematikus valóság minden formáját megvizsgálva, azokat mintegy leképezve, ezt a gondolkodást megragadhassuk.

Amit a fizikai játékban a kezek, sőt az egész test tesz a valóság elemeivel, amit a gyermek meseszerű fantáziajátékában a belső képvilág te-remtően megalkot és ahogy ez a dolgokba beleéli magát - az a gondolkodást a látszólag absztrakt jellegű képzetekkel „megragadó módon" leképezi, amíg az intuíció ugrásában már teljesen szabadon a képzetektől is, úgyszólván az ismeretlen ürességéből ismeretekhez és felfedezésekhez jut el. Ezt ismerik a természettudományos feltalálók is és tudósítanak róla. Ezeket az ismereteket azután ismét gondolatoknak nevezett „szellemi kezekkel" kell megragadnunk.

A gyermek

A mai világban a gyermek, a gyermekkor stádiuma pusztán átmenet. A felnövekvés a cél, az idősebbé válás először törekvésre méltó, majd sajnálkozni való, végül el kell szenvedni. Krisztus mégis azt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek..." Az öregedés a halálhoz vezet. Aki az életre törekszik önmaga miatt és kultúrimpulzusként, annak még felnőttkorában is arra kell törekednie, ami a gyermek - amit adottságként elveszíthetetlenül magunkban hordozunk, bár elfedve és betemetve, és így hatástalanul, de ami mégis itt él és vágyakozik bennünk. A spirituális út a gyermek és a gyermekkor felé fordul, hogy tanuljon, hogy meglelje és megragadja azt az irányultságot, amit minden ember eredeténél fogva magában hord.

Itt az idő a pedagógia átfordulására. Többé nem előre kigondolt tapasztalat alapján történő képzésről és formálásról van szó, hanem minden egyes gyermek feltárására, kibontakoztatására kell törekednünk, akik segítségünkkel szeretnének kijutni testi és lelki hajlamaik megzavaró labirintusából. Sok évtized tapasztalatai mutatják, hogy a kis gyermekek szinte kaotikusan belegabalyodnak a legellentmondásosabb, testileg is jelentkező akadályokba és adottságokba, illetve lelki jellegű zavarodottságokba, amelyeket a körülöttük élő, hozzájuk közelálló felnőttek idéznek elő tehetetlen „nevelésükkel".

A kis gyermekeket mindenkor úgy kell átélnünk, mint akiken a felnőttvilág átgázol - ami gyakran a legjobb szándékkal történik -, és teljesen bizonytalanok az örökölt testi alapokhoz való viszonyukban, legyenek azok „jók" vagy „rosszak". Ami teljesen el van fedve, az ennek az embernek a lénye maga, aki megkísérli, hogy szuverén módon és méltóságteljesen kerüljön ki az adottságok zűrzavarából, és aki ritkán éli át azt, amire a leginkább szüksége van: individuális létének és törekvésének tanúit. De ha minden gyerekkel szemben minden helyzetben az a kérdés van bennünk: „ki vagy Te, mi szeretne belőled előjönni, mi akar válni belőled?", akkor érkeznek válaszok és útbaigazítások is. A tanú bábává változik. Ahogy a szülész a megszületendő gyermeket nem formálja és alakítja, hanem olyan tisztán és sértetlenül igyekszik világra segíteni, amilyen ő önmagában, úgy a jövő pedagógusának is ez a feladata. Ez bátorságot és újszerű gondolkodást igényel, a gondolkodás és az akarat ugrásszerű irányváltását. Rudolf Steiner ezt a pedagógia 180 fokos fordulatának nevezte.

Életművészet

Aki megkísérli, hogy önmagával szemben olyan pedagógus legyen, aki a kisgyermek tanúja és bábája akar lenni, az alkalmazhatja önmagára ezeket a tapasztalatokat. Adottsága szerint minden ember életre-segítő (Gebarender); a „bennünk levő ideális ember", miként Schiller nevezi, akit mindenki szeretne megszülni. Schiller nem az embertől távoli ideálokat lát, amelyekre törekednünk kellene. Az ideált úgy látja, mint saját magunknak egy bennünk elrejtett részét, amely szeretne előbújni és fejlődni. Ennek a részünknek, amely maga „egy ember", tehát egész és szent, mi mintegy az anyja és apja vagyunk. Az ölünkben hordjuk, mint egy anya. Szigorúsággal, védelemmel, felelősséggel tartozunk a bennünk élő emberrel szemben, mint saját magunk apja. Az ideális ember, azaz a jövő tökéletes embere: ezt a célt hordozzuk a saját lényünkben. Ez az ideális ember olyan, mint a jelen tökéletlenségeibe beleágyazott csíra. A könnyelmű és felületes gondolkodás, érzés és cselekvés révén elfojtjuk ezt az embercsírát. A túl kemény és méltánytalan önkritikával is bomlasztóan hatunk rá. De táplálnunk, gondoznunk kellene és engednünk kibontakozni, mint egy gyermeket, aki mi magunk vagyunk és nem vagyunk. Mi vagyunk az, mint remény és irányultság. Nem mi vagyunk - abban a betokosodott, nem-szabad, valamilyen zűrzavaros labirintusba zárt alakban, amelyben a mindennapokban, vágyakkal és szorongásokkal terhelten élünk. Az életet energikusan két részre hasítani, amit a Biblia úgy mond: add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené - ez a kezdődő életművészet. A „császár": az „élet realitásai". Ezeket figyelembe kell vennünk és meg kell munkálnunk, amikor szembejönnek velünk. Így válnak ezek kövezetté az életutunkon. Az „Isten" azonban: az az ismeretlen, várakozó gyermek, aki bennünk van, de előttünk jár.

Felnőtt életünket képzetek határozzák meg, amelyek közül igen keveset alakítottunk ki és szereztünk meg mi magunk. Azt követjük, amit „az emberek" tesznek, „az emberek" helyesnek tartanak. De létezik bennünk egy fórum, ami mindig hallatja a hangját, a korai gyermekkorban jól hallhatóan és érthetően, később viszont egyre inkább hallgatásra ítélve. Mint gyermek tudjuk, mi a helyes, mi a téves - legtöbbször azzal ellentétben, amit a „nagyok" mondanak és akarnak. Hogyan hívják ezt a bölcs hangot? Érzésnek (Empfindung, érzet, érzés). Az érzés a legtisztább forrás bennünk. Az érzés az „ideális ember" hangja! A forrás fehér és tiszta, ha a világ jelenségeire irányítjuk. Zavarossá és beszennyezetté válik, ha arra használjuk, hogy a világból kivonjuk magunkat, ha siránkozók és önirányultak leszünk. Az érzékenység és az érzelgősség az érzés betegségei. Ha önmagunk szigorú apjaként tárgyiasítjuk azt, ha érzelgősségünk minden kényeztetését elkerüljük, akkor az érzés mint „ujjhegy-érzék" a legbiztosabb tapintószervünk lesz, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyik a miénk, minden okoskodás és ellenállás ellenére.

Mert az érzésnek van egy háttere, ami úgy hívnak, hogy érzék. A svédek azt mondják: van érzéke valamihez. Vagyis, ennek az embernek van érzéke az élet értelme iránt - nem mint eszmény iránt, hanem mintegy a dolgok, a cselekvés értelme iránt, annak a szálnak alapján, ami a cselekvésekben rejlik. A gyermeknek van érzéke az élet iránt - az érzésből fakadóan. Ha újra megtaláljuk a kapcsolatot e bölcs érzés képességéhez, akkor az életművészet ennek az érzéknek az iskolázása lesz.

És növekvő mértékben felismerjük: bármenynyire is zavarosan jelenik meg az élet, felfedezzük benne az értelmet, megérezzük azt napi jövés-menésünkben. És azzá válunk, amit gyermekként bensőleg mélyen átéreztünk mint öntudatlan életcélt. Az ellenállások azonban a művészi út lépcsőfokainak bizonyulnak. Ha ezeken a gyakran oly sok vesződséggel járó fokozatokon meg akarnánk állni, és fáradtan és rezignáltan leülnénk, olyankor megszólal az érzés belső hangja: menj és figyeld, ami jön. Ez más, mint ahogy gondolod. És ez a tiéd.

A szociális művészet

Amiket a szociális élet ma - nálunk - még lehetővé tesz, azok békés jellegű tradíciók és szokások. Ami rombolóan belehat, az kettős: az értelem minden problémát meg akar oldani, miközben végtelenül sok újat teremt. Ellenpólusa, az erőszak, e problémák mélyéről bukkan fel, és szétzúzza azt, ami számára megoldhatatlanként jelenik meg. Mi itt Európában átmeneti korban élünk. Még van idő előkészíteni és csíraszerűen megvetni az alapját annak, ami egykor képes lesz modellként és magként hatni, ha a szociális életet a hideg értelem és az izzó akarat végleg tönkretette.

Egyedül a szociális érzékelő-képesség iskolája fogja teljesíteni azt, amit a halott értelem és a puszta erőszak nem képes nyújtani. Lehetséges a szociális művészetet úgy megalapoznunk, ahogy azt Schiller a leveleiben leírja. A feladatunk az, hogy megtaláljuk és művészi érzékkel gyakoroljuk ennek törvényszerűségeit. A többi művészet - szám szerint hat - a hetedik, a szociális művészet tanárai lesznek.

A mai szociális élet elhal a „mi"-ben, szenved a „hogyan"-tól. A haszon uralja és nem okoz örömet. A korábbi kor egyesülései megteremtették a közös életet; ez áttekinthetővé vált, ha közösen alkották meg. Ilymódon léteztek az igazság pillanatai, miként a szépségé és a jóságé is. Ha alemann nyelvterületen, vagy egyebütt, ma felvilágosítást ad nekünk valaki, a résztvevők kedvüket lelik az adásban és elfogadásban, örülnek a kölcsönösségnek és a gesztusoknak. Ha a köszönetre egy „Isch scho recht" (jól van így) következik, akkor a segítőkész válaszadó kifejezi a segítségadásban lelt örömét is. Mindenekelőtt azonban a szabadság, az önkéntesség az alapja annak a kis szociális műalkotásnak, amely az ilyen alkalmak során létrejön. A gyógyulás pillanata a résztvevők számára érzékelhető lesz. Ez az egészségesítő ragályos. A szociális művészet, ahol kialakul, fertőzően hat, jó értelemben véve. Felébreszti a jóakaratot.

Nem az okosság és a hasznos célszerűség a forrása az igazi és jótékony szociális életnek, nem is a morális erőfeszítés és aszkézis, hanem a jóakarat rejtélyes eleme. Ezt nem lehet akarni, megszervezni és eltervezni, hanem hajlamként, hajlandóságként keletkezik, szinte mint egy új gyermekiség az emberek között. Ez a közös érzés révén terjed tovább, amennyiben elfogadjuk és nem akadályozzuk tépelődésekkel. Az érzés a másik ember megpillantása a keletkező szituációban. Az érzés a statikusság feloldása, és az emberek egymással való érintkezésébe fordul át -egy magunk alakította, az adott pillanatban közösen képzett mozgássá, tulajdonképpen szociális tánccá lesz.

A szociális folyamatokat mint mozgásokat megismerni, amelyeket az idő áramából szabadon kell kialakítanunk: ez levegőt teremt az együttélésben, időközöket, ritmusokat, szüneteket hoz létre. Korábban az emberek a szépséget és bájt a társas érintkezésben „jó hangzásnak" nevezték. Ha a társadalmi életet zeneiesítjük, még ha nem is hallható módon, akkor az elkezd euritmizálni, és szívesen vagyunk benne, mert a feszültségek fel tudnak oldódni . Amit a terapeutáknak fáradsággal kell gyógyítaniuk, az meggyógyul a kialakuló szociális tánc révén, egészen a szürke hétköznapokig menően, amely színessé válik.

A szociális ellentmondások feloldásáról írt Schiller a Kallias avagy a szépségről című tanulmányában. Ami szociális ellentétként kibékíthe-tetlenül szemben áll egymással: az egyéni akarat és a közösségi akarat, a személyes szándék (Wollen) és a külső kötelesség (Sollen), az fel- és megoldódik, mondja Schiller, a táncban, ha az egyén önérvényesítő akarata a többiek akaratának óvásával és ápolásával átmegy a közösen megtalált mozgásba. Báj, kellem keletkezik. Ekkor kezdi a „látszat" („Schein", fény), a szépség legyőzni a valóságot, amint Schiller írja a Levelek az ember esztétikai neveléséről című művében. Mi pedig elkezdünk eleget tenni a kötelességeknek és megbirkózni a szükségszerűségekkel, mert ezek elkezdenek örömet szerezni és erőt gerjeszteni bennünk, amit csak a művészet adhat az embernek. Ismét tudjuk szerethetni az embereket, mert az oldást és kötést mint egy magasabb művészet eszközeit ismerjük fel, amibe segítőleg a sors isbelejátszik. Mert a sors is játszani akar.

Életművészet és szociális művészet egymásba áradnak akkor, ha - mint Schiller előrelátta - a sors komolysága és terhei iránt, bármilyenek is legyenek azok, bizalommal vagyunk, hiszen a benne működő lények és erők is végeredményben a szabadság felé, közösségben való fejlődésünket akarják elérni. A gyermekek azonban tudják ezt, különben nem születtek volna meg.

Mikor szociális az ember?

Az ember akkor szociális, ha a többi emberrel, akikben megvan a jóakarat, észlelően és ér-zékelően egy tárgyban összekapcsolódik. Azon túl ez az objektum, velük együtt, teremtően formálódik és fejlődik tovább, úgyhogy az egyéni akarat és a közösségi érzés (érzék) együttműködik a schilleri értelemben: Jelentsd ki az akaratodat, kíméld mások akaratát. Ennek az ellentétnek a feloldása csakis egy áramló mozgásban lehetséges, egyfajta táncban. Ez egy építő tánc és így egy élő, keletkező és elmúló építmény, nemcsak a térben, hanem az időben is. A jóakarat időalakzataiban (Zeitgestaltungen) teremtően és érzőn összekapcsolódni annyit jelent, mint gyakorolni a hetedik, a szociális művészetet.

Fordította: Szabó Attila

A cikk Kallias Schule: Der spielende Mensch című kiadványában jelent meg. I